Szemelvények:

Veres Ágnes, Mályi József : Kárpát-Koszorú Nemzetközi Túramozgalom
Krasznától Csíkmenaságig 2004. június 3-12.
Csíkmenaság – 2004. június 12-13.
Csíkmenaság – Csíki-hav. – Nagyhagymás – Gyergyói-hav. – Borszék 2004. június 13-20.
Borszék – Kelemen-havasok – Borgói-hágó 2004. június 21-25.
Borgói-hágó – Radnai-havasok – Borsafüred 2004. június 26 – július 2.
Borsafüred – Priszlop-hágó – Máramarosi-havasok – Ukrán határ 2004. július 4-10.
Veres Ágnes: Alaszka 2004 Expedíció
Nagy Lajos Csíksomlyói pünkösdi zarándokút
Kovács-Kendi Lehel: Orbán Balázs emléktúra
Bagaméri Béla: A Hunyadi Mátyás teljesítménytúra
Palczer János Az Iza- és a Lápos-völgyi fatemplomok
Kiss Bitay Éva: Otthonunk a Föld
Lukács József A Partiumi füzetek újabb sorozata
Kovács Zsuzsa: Kilenc nap a Felvidéken
Nyerges Éva: Szilágysomlyótól Krakkóig
Dósa László, Dr. Péterffy Anna: Felújított és újonnan festett ösvények a Görgényi-havasokban
Bagaméri Tibor: 100 km újrajelzett turistaút Kolozsvár környékén
Kocsis Hobo László: A Fiatfalvi sárvulkánok
Almássyné Vali: Beszámoló a Csillag Antal emléktúráról
Székely Lavotta: Élmények a Jókai Mór teljesítménytúrán
Kis Zoltán: Görgényi-havasok gerinctúra
Váradi István: Bagaméri Béla 82 éves

Krasznára 2004. június 3-án érkeztünk meg. A szállásunkat Dukrét Lajos, az EKE Háromszéki Osztályának elnöke rendezte el, a volt pionírtáborban. Látható volt, hogy a tábor tulajdonosa gondos ember, fejleszti a tábort, de még bőven van teendője. Itt mindenesetre jól éreztük magunkat. Sikerült megfürödnünk. Másnap, június 4-én, a pihenőnapon a csapat aktív része, turistákhoz méltó módon, Zakariás Antal vezetésével egy egész napos túrát tett a közeli Sasok tavához a Siru-hegységbe, a gerincút mentén. Este vacsorára voltunk hivatalosak Dukrét Lajos barátunk vendégeiként. Alapos tájékoztatást tartott a környék helynevei átkeresztelésének történetéről.
Az újabb szakasznak csak a gerinccsapat (5 fő) vágott neki. Nem a vízválasztón indultunk el, a legegyszerűbb gerincutat választottuk, mely Kommandó felé vezetett. Őserdő jellege volt a gerincútnak. Alig járják, erdei út nem vezet rajta. A Kis- és Nagy Bóta közötti viszonylag éles gerincen egy olyan komoly vadászlest találtunk, ahonnan biztosan medvére vadásztak. Belül vakolva volt. A Nagy Bászka-patak völgyén keresztül vettük célba Kommandót, a valamikori kis erdei vasút mentén. Az 1963-ban felszámolt erdei kisvasútnak már alig van nyoma. A talpfákat is felszedték, néhol a Bászka-patak elmosta a töltést.
A Csokor-hegy lábánál egy erdészház található, mely mintagazdaságot működtet. Mi, „geológusokként”, príma szállást kaptunk. Szemerkélő esőben hagytuk el kitűnő alvóhelyünket. Utunk során sok helyen gyönyörű talajrétegződést láthattunk. Nagy örömmel vizsgáltuk ezeket.
A néhai Gyulafalván áthaladva, kerestük az egykori fakitermelésből élő falu nyomait, de nem találtuk meg. Kommandóra beérve meglepett, hogy már az első házaknál is tudtak rólunk, láttak a TV-ben. Megkerestük a helyi iskolaigazgatót, Fazakas Gyula bácsit, aki engem, mint régi jó barátját, nagy örömmel fogadott. Kommandó valamikor fakitermelésből élt, több fűrészüzeme volt. A környező völgyekből kisvasútak szállították a fát. A síneket felszedték, a temetőktől kezdve a köztéri korlátokig mindenütt hasznosítják azokat.
Kommandótól Fazakas Gyula bácsi és veje szállított ki minket a Lakóca lábához. Két óra alatt felértünk a csúcsra, ahol meteorológiai állomás működik. Nemrég újjították fel az épületeket. A környezete elhanyagolt, szemetes.
Másnap ködben, esőben mentünk tovább. A vizes növényzet jó alaposan átáztatta ruhánkat. Az előző expedíció idején Nagybonyónál tévedtünk el. Most is nehéz volt ott tájékozódnunk, de szerencsére Vámos Laci ráérzett a jó irányra. Többször bebizonyosodott, hogy a helyismeretem csődöt mondott, de az útirányunk helyes volt.
A gerinc élében többször láttunk lövészárkokat, a második világháborús Árpád-vonal nyomait. Határköveket nem találtunk, mert azokat a román katonai alakulat szisztematikusan kirobbantotta. A vízválasztó a Mucsát-tetőről fut le az Ojtoz-hágóba. Mi a hágópont előtt beereszkedtünk Bereckre, Gábor Áron szülőfalujába. Dukrét Lajosnak köszönhetően a Kultúrpalotában volt szállásunk. A kissé túlméretezett épület igazgatója, Balogh András, aki lelkes turista is, nagy szeretettel és tisztelettel fogadott minket.
Khell Ödön bácsi, a Gábor Áron Alapítvány elnöke, mesélt a városkáról, annak történelméről és Gábor Áronról. A szállásunkat és az ünnepi vacsoránkat az Alapítványnak köszönhetjük. A környéken számtalan látnivaló van, és ezt mind meg szerették volna nekünk mutatni a helybéliek, de időhiány miatt csak azt tudtuk megígérni kedves vendéglátóinknak, hogy ide, Bereckre, még visszatérünk.
Másnap reggel, június 9-én, a csapathoz csatlakozott Kovács István magashegyi túravezető Kézdivásárhelyről. A frissen festett piros csíkot követtük az Ojtoz-hágótól. Gyengén szitált az eső, de az utat a köd ellenére is jól tartottuk.
Felértünk a Nagy Sándor-csúcsra, sokkal gyorsabban, mint 8 évvel ezelőtt. Leereszkedve a piros kereszten, sorra haladtunk el leromlott állapotú esztenák mellett. Olyan jó lenne, ha a környékbeli turistaegyesületek anyagilag megengedhetnék maguknak, hogy kulcsos házakként vagy védkunyhókként működtethetnék ezeket az épületeket, így nem esnének gonosz kezek áldozatául.
A Szombati-ház előtt famunkások házát találtuk meg, mely nagyon alkalmas lenne turistaháznak. A közelmúltban istállónak használták, még megmenthető lehetne jóminőségű turistaház céljára. Nekünk itt volt szállásunk.
A Szombati-háznál egy erdészeti gazdaság működik, nagykiterjedésű faiskolával. Jó látni, hogy nemcsak rablógazdálkodás folyik a hegyoldalakon, hanem a jó gazdák a jövőre is gondolnak. Sok pici fenyőfa várja a kiültetést a hegyoldalakba.
Lóbércen keresztül mentünk fel a Répát-tetőre. Az első expedíció idején az 1995. novemberi széldöntés miatt itt volt számunkra a legkeservesebb a haladás. A kidőlt fákat már elszállították, de még egy-két helyen ott fekszik a fa az ösvényen.
Kovács Istvánnal, aki akkor is velünk járt a Répát-tetőn, emlékképet készítettünk egy kiszáradt, kidőlt fa tetején. Itt még nem telepítették újjá a fenyvest. A Káposztás-havas előtt álltunk meg sátrazni egy esztena közelében. Bizonyos értelemben hibás döntés volt, mert az esztena kutyái éjjel átjártak hozzánk szerenádot adni. A koncert második felvonásába mi is bekapcsolódtunk néhány petárdával. A mi részvételünket a kutyák nem díjazták és hazaballagtak. Reggel, miután a nyájat a legelőkre kiterelték, az otthonmaradt pásztor bálmossal vendégelt meg minket. A számlát Kovács Pisti állta.
A Káposztás-havasra őserdőszerű erdőben jutottunk fel. A tetőről most sem sikerült eltévedés nélkül leereszkednünk. Habár a turistatérkép piros jelzést mutat, nem találtunk jelzést Aklos-bércig. Onnan erősen hiányos jelzésen jutottunk el Rugát-tetőre. Aklós-bérctől kezdődően nagy legelők vannak, szép kilátással. Még aznap elértük a Rugát-tetőt.
Itt Vámos Laci már többször műtött térde nagyon fájt, Kovács Pisti lábát erősen feltörte a bakancs.
Másnap, június 12-én Csíkmenaság felé haladtunk tovább. A térkép szerint a Nagy Rugát közelében található a Sugárok kútja (Úz-forrás), de méréseink szerint legalább 2,5 km-rel arrébb van, az Óriás-tetőtől délkeletre. Zsigmond Enikő legújabb Csíki-havasok térképe már helyesen mutatja a forrás helyét.
A Csíki-havasok vízválasztóját követve haladtunk a Gyürke-tetőig, ahonnan leereszkedtünk Menaságújfaluba. Onnan továbbmentünk Csíkmenaságba, ahol a csíkmenasági turista barátaink, a helyi Őrálló Közösségmegtartó Egyesület tagjai nagy szeretettel vártak ránk.

Régóta azt tartom, hogy a kalandozásoknak, nagy túráknak, expedícióknak az igazi értéke az emberekkel való találkozásokban van, főleg itt, a Kárpátokban. Az első Kárpát-Koszorú expedíció idején ismerkedtem meg a pottyandi Bartalis Lászlóval. Ő akkor Imre István és Fénya József társaságában kísérelte meg, hogy velünk tartson Csíkmenaságtól az Egyeskőig. Ez akkor csak részben sikerült. De a találkozásból máig tartó barátság szövődött közöttünk. Később, Bartalis Lászlón keresztül, bepillanthattam a csíkmenaságiak ünnepeibe, hétköznapjaiba. Láthattam munkától verejtékező és ünneptől vidám arcukat. Megkóstolhattam a bükkfaparázson sütött, eredeti, ősi kürtöskalácsukat.
Most, ahogy a hegyekből ereszkedtünk le Csíkmenaság felé, szinte honvágyam volt. Alig vártam, hogy feltűnjenek előttem a már ismerős tájrészletek, a Pottyand fölötti eróziós domboldal, melyet élesen határol a fenyveserdő. Csíkmenaságújfaluba beérkezve, az őszi itteni családi kirándulás képei elevenedtek meg.
Vártam az újratalálkozást régi csíkmenasági barátaimmal: Bartalis Lászlóval (Laczkóval), feleségével, Zsuzsannával és Szőcs Lacival. Tudtam, hogy lelkesen készülnek a Kárpát-Koszorú túracsapatának fogadására. Kicsit eleredt az eső amikor beértünk Csíkmenaságba, az Árpád-kori templomhoz. A megbeszéltekhez képest két órát késtünk. Az utcákon nem láttunk senkit, de ahogy a faluba beértünk, szinte azonnal előkerültek barátaink. Őrszemeket állítottak. Azok vitték a hírt: megjöttek a turisták!
Lackó, mint vérbeli turista, jól tudta, hogy a mifélénknek – izzadt, piszkos vándoroknak – mire van leginkább szükségük. Szállásunk Jakab Levente majdnem kész házában volt, üres, nagy szobákban. Együtt lakhatott az egész csapat. Megfürödhettünk. Piszkos ruháinkat elvették tőlünk, elvitték kimosni. Szinte nem maradt rajtunk semmi sem. Este várt ránk egy közös vacsora és a helyi természetbarátok kíváncsiságát kielégítendő beszélgetés az iskola tornatermében. A depós autónkat másnap estére vártuk, ezért vendéglátóink öltöztettek fel, saját ruháikba. Mivel ők általában közepes vagy alacsony növésűek, Krisztián és Polgár Lajos túratársunk kicsit mókásan festettek a kölcsönkapott ruhákban. A bőségesen terített asztal után beszélgettünk, majd késő éjjelig tartó éneklés következett. Vendéglátóink: Bartalis László, Bartalis Zsuzsanna, Mátéfi László, Mátéfi Mária, Jakab Károly, Jakab Hajnal, Jakab Levente, Erdélyi Júlia, Szőcs László, Károly Veronika, Tompos Sándor, Tompos Judit, János Gyöngyvér, Adorján István, György Tibor, György Mária, Alpár Pál és az iskolaigazgató, Kopacz Edwárd. Mind fiatalok. Egy helyi egyesületet hoztak létre Csíkmenasági Őrálló Közösségmegtartó Egyesület néven. Dalokat írnak hazaszeretetről és arról, hogy a fiatalok ne hagyják el otthonaikat. Vidám dalokat írtak a Trabantról és a Dacia autóról is, mely „nem akar a földön járni, felszállt inkább a fejünk fölé…". Másnap, vasárnap, elmentünk a híres, Árpád-kori csíkmenasági templomba szentmisére. A mindenféle öltözetben, nem éppen vasárnapi templombajáró ruhában, próbáltunk elvegyülni a hívek között. Kevéske sikerrel. A szentmise után Tompos Sándor helyi történelemtanár elmesélte a templom és Menaság történetét. A túracsapathoz még sokan csatlakoztak, helyiek is, mások is, úgyhogy elleptük a kultúrház fölötti domboldalt, hallgatva Tompos tanár úr előadását. Az új korra egyre jellemzőbb módon, sokakat láttunk kimenni a közeli dombtetőkre telefonálni, mert ott volt „térerő”. Úgy hatott, mintha most ott lennének a nyilvános telefonfülkék. Voltak akik a pityókát kapálták, mellettük mások keresték a térerőt …
Menasági fiatal barátaink minden napra beosztották egymás között, hogy ki látja ebédre vendégül a gerinccsapatot. A feladat az egyik napon Jakab Károlyékra, a másikon Mátéfi Laciékra esett. Amikor Magyarországon Erdélybe készülő turisták kérdeznek engem, hogy hol, melyik kempingben vagy panzióban szálljanak meg, mindig azt mondom: keressenek szállást magánházaknál, mert feledhetetlen találkozásokban lehet részük. Most mi is (újra és újra) részesei lehettünk a szeretetteljes fogadtatásoknak.
Június 13-án, vasárnap délután a csíkmenasági iskola tornatermébe újságírókat hívtak meg, hogy minket faggassanak a túramozgalomról. Most a csíkszeredai sajtót nem érdekelte ez a lehetőség. Nem érdekelte a Duna Tv-t sem, pedig lett volna mit mondanunk az eltelt időszakról és arról a nagyszerű kezdeményezésről, amit az itteni Őrálló Közösségmegtartó Egyesület tagjai tesznek.

2004. június 13-20.

Kétnapos pihenőnk után két magyarországi – Dr. Király Gabriella és Szóráth József – és hat erdélyi – Solti Imre, Fénya József, Imre István (Csíkszereda), Kedves Annamária (Marosvásárhely), Lengyel Gyöngyi (Kolozsvár) és Mátéfi László (Csíkmenaság) – csatlakozóval 14 főre szaporodva, Mátéfi László és Imre István túravezetésével kezdtük meg a Csíki-havasok, a Naskalat, a Nagyhagymás és a Gyergyói-havasok bejárását. Mátéfi Laci elvezetett egy katonasírhoz, mely hét magyar honvéd emlékét őrzi. Jólesett látnom, hogy fiatal emberek milyen tisztelettel őrzik őseink emlékeit, tisztelik a helyi időseket. Aznap eljutottunk Kőnyakához. Alattunk terültek el a gyimesi falvak, a magyar népzene és néptánc tiszta forrásai. A csíki fiatalok, az 1995/96-os expedíció emlékére már ötödik éve rendszeresen megszervezik a Csíki 60 km-es túrát Csíkmenaságtól az Egyeskőig. A 14 fős társaságot Mátéfi Laci az Egyeskőig vezette. Innen Imre Pisti vette kezébe az irányítást. Alaposan felkészült az útra, hosszú, lelkes beszámolókat tartott a gyengébb túratársaink nagy örömére. Korábbi megbeszéléseink alapján a gyergyószentmiklósi EKE-s barátainkkal az Egyeskőnél találkoztunk volna, de azt lekéstük. Másnap a Nagyhagymás tetején vártak ránk csípős, hideg szélben. Nagy ünnep kerekedett az általuk állított nagy fémkereszt tövében, mikor ott találkoztunk. Dr. Gereőffy Ferenc, Dezső László, Dezső Matyika és Gáll Endre fogadott minket. A csúcstól a Fehér-mezőig kísértek tovább. Estére újabb randevút adtunk egymásnak a Pongrác-tetőn. Az meghiúsult valamiért. Mi ott sátoroztunk, ahol egy fa turistaház éli utolsó napjait. Másnap, június 18-én indultunk tovább a Pongrác-tetőről. A Gyergyói-havasok Rácz-féle térképe nem találkozik a valóságos turistajelzésekkel. Sokszor megkavart minket. Mivel a csapatban sok volt a túravezető, Imre Istvántól engedélyt kértem és kaptam a mai napra, hogy a saját tempómban haladhassak. Velem tartott az újonc magashegyjáró turista, a kolozsvári Lengyel Gyöngyi. Már rég megtanultam, hogy ne a jelzések után menjek, hanem a domborzat – vízrajz után tájékozódjak. Bár a vízválasztó főgerinc követése néha kemény bozótharccal társult, mindig találtunk függőleges csík turistajelzést. Komárnok-tetőn (1248 m) adtunk találkát egymásnak, tőlünk 4 km távolságra. Sietve érkeztünk meg a néhai vasútállomáshoz, ahol az „előttünk haladó” társaságra másfél órát vártunk. A vasútállomás helyére épült tanya tulajdonosa, Márton György megengedte, hogy a kaszálóján sátrazzunk. Fénya Józsi túratársunk szakszerű mozdulatokkal lekaszált egy megfelelő nagyságú területet.
Másnap Borszéken vártak a marosvásárhelyi EKE-osztály tagjai. Kevés, hamar teljesíthető szakasz maradt hátra a Gyergyói-havasokból. A 95-ös széldöntésnek alig maradtak meg a nyomai. Viszonylag jól lehetett haladni a gerincen. Néha felnőtt ciheresben kellett az utat keresnünk. A könnyű, rövid útra délután két órai érkezést ígértünk Dósa Laciéknak. Többen elénk jöttek Borszékről. Egy nagyot aludtak, mire eltrappoltunk mellettük. Óriási ovációval, pálinkával és borszéki borvízzel köszöntöttek minket. Egy túraszakasz ismét véget ért. Hamarosan újabb veszi kezdetét. Addig is újabb találkozások örömének adjuk át magunkat, most a marosvásárhelyi EKE-sek vettek védőszárnyaik alá.
Borszék az ásványvizéről lett híres. Száműzetésében már Kossuth Lajos is kóstolhatta borvizét, 70. születésnapja alkalmából, 1872. szeptember 19-én. Gazdag villák épültek a városka fölé. Változatos alaprajzú házakat csodaszép tornácok, erkélyek díszítettek. A viharos idők, az esztelenség és az irigység sorra rombolta le azokat. A volt tulajdonosok most kezdik visszakapni régi ingatlanjaikat, amiket már alig lehet megmenteni az enyészettől. Dr. Péterffy Anna és rokonsága közös erővel igyekszik rendbehozni a visszakapott tulajdont. A tűzoltómunkákon talán már túlvannak, de még egy pár szobában plafon sincsen. A felújítás alatt álló villában, kitakarított szobákban kaptunk szállást.
Mintha majális lett volna, úgy fogadtak minket Kerekes Ibolyáék. Dr. Péterffy Anna Erzsébet, Pánczél Tibor, Dósa László, Kiss Zoltán, Siklódi Árpád, Portik Ibi (néni), Kerekes Pál, Kerekes Ibolya, Böjthe Beyer Barna, Metz Júlia, Bartha János, Apa Éva, Bod Attila, Kis Szeréna, Velicsek Éva, Kuszálik Anna, Dézsi Eleonóra, Péterffy Botond, Máthé Erika, Székely Zoltán, Molnár Éva, András Árpád és Kovács Barna. Nagy üst bográcsgulyást főztek, vargabélest készítettek. Sokat dolgoztak vele. Lassan kezdjük megszokni, hogy ezek a találkozási napok igazi ünnepekké válnak.
Hamarosan megérkezett a Bogya Zoli vezette ATTA-s depóautónk. A kolozsvári helyhatósági választások alkalmával történt változások örömére (sikerült leváltani a régi polgármestert) finom süteményt küldött a túracsapat részére Veres Ági. A süteményekkel roskadásig telerakott asztalra még az is elfért, sőt, hamar el is fogyott. Este tábortüzet raktak a marosvásárhelyi fiatalok. Előkerült egy gitár, körbeülték a nótafák. Messze Magyarország határaitól kis fehér füzetecskékből Illés, Omega és még sok más magyar dalt énekeltünk. A régi szép magyar népdalok helyét sajnos a modern műdalok foglalták el. Talán már nincs messze, hogy a régi magyar népdalokat, amit főleg Székelyföldről gyűjtöttek, teljesen elfeledjük. A lelkes és szeretetteljes fogadtatást, vendéglátást ezúton is hálásan köszönjük a házigazdánknak és a marosvásárhelyi EKE-osztály tagjainak.

2004. június 21-25.

Június 21-én 32-en indultunk el Borszékfürdőről a Kelemen-havasokba. Tizenhárman Magyarországról: Varga András, Szili Mátyás, Sztarenszky Róbert, Horváth László és Dr. Fehér Ágnes – a „Margita 344,2” TSE turistái Gödöllőről –, Nagy Attila Norbert (Sör Norbi), Magyar Zoltán, Victor Mónika, Domokos Attila, Dezsény Zoltán, Csoma Sándor, Szakál Alex, Pelsőczy Attila Budapestről, tizenhárman Erdélyből: Szilágyi András, Fazakas Ferenc (Kolozsvárról), Kovács Enikő, Farkas Antoinette, Farkas Iván, András Árpád, Kis Zoltán, Pánczél Tibor és Foit Mónika (Marosvásárhelyről), Bartalis Zsuzsanna, Mátéfi László, Szőcs László (Csíkmenaságból) és Baka Ákos (Kézdivásárhelyről), valamint mi hatan, az eddigi gerinccsapat tagjai.

Pánczél Tibor, az EKE Marosvásárhelyi Osztályának elnöke vállalta, hogy a Kelemen-havasokban a Kis-Beszterce csúcsig túravezetője lesz a Nagy Kárpát-túrának. Bükkhavasig (1310 m) becsukott szemmel is eltalál az, aki jól ismeri a helyet. A csúcs után őserdőben botorkáltunk a vízválasztó gerincet követve. Egres-tető előtt, a széki út keresztezését követően, egy óriási ebédszünetet rendeltem el. Krisztián nem ismert rám, mint szigorú túravezetőre, aki korábban könyörtelenül hajtotta a csapatát. Egres-tető után szigorúan a gerincet követtük, melyet megerősített néhol a piros turistajelzés. Kidőlt fák jelezték, hogy a gerincen hosszantartó széldöntésre kell számítanunk. Harmincketten voltunk. Sok volt közöttünk a női turista, de senki sem panaszkodott a dzsungelharc miatt, pedig az őserdő mindenkit alaposan megdolgoztatott. Régóta vártuk a nagy élményt, hogy valódi medvét láthassunk. A terep nagyon alkalmas volt maci búvóhelyre. Szinte már látni is véltem, de nem volt szerencsém. Az egyik pihenőnél Vámos Laci kissé elfehéredve, de lelkesen mesélte, hogy kb. 15 m-re tőle csörtetett át előtte egy jókora barna medve. Szóval a csapatból már valaki látott igazi, mozgó mackót.
Malombércre kiérve, már nagyon kerestük azt a helyet, ahol vizet is találunk és ahol legalább 15-20 sátor részére helyet is foglalhatunk. Malom-bérc (1994 m) jónak látszott. Szélvédett oldalban, Bélborra nézve, keletnek tájolva állítottuk fel sátrainkat. De hiába volt alapos a helykiválasztás, nem számítottunk arra, hogy a mellettünk levő sátorban úgy fog horkolni az egyik túratársunk, hogy a fenyőfák is hajladoznak bele. Néhányan, „Sörös Norbi”, Magyar Zoli, Krisztián és Polgár Lajos hatalmas tábortüzet raktak. Késő éjszakáig tartott a beszélgetés, az ének, vagyis a nagyszerű tábori élet.
Malom-bérc és a Csáky-csúcs (Rekettyés) között az út járható, szinte folyamatosan emelkedik 1400 m-től 2021 m-ig. Kevés erdős részen, inkább legelőkön, kaszálókon gyalogoltunk. Széles szekérutak segítettek. Az újoncok azonnal megálltak az első esztenánál. Zsákmányra éhesen vetették magukat sajtra, ordára. Mi, akik már a Csukás-hegységben a Tálas esztenánál jóllaktunk ordával, már nem igazán lelkesedtünk érte. Volt egy túratársunk, aki hat kiló sajtot vásárolt a csobántól. Javasoltuk, hogy ossza szét. Bár ne tettem volna, mert egy kilót én is kaptam belőle, vihettem tovább a hátamon. Egy nagyobb legelőn tartottunk ebédszünetet, közel egy jó forráshoz. Az ebédszünet után egy nagyon régi koordinátahálós térkép alapján elindultunk nyugatra. Vámos Lacinál turistatérkép volt. Hamarabb észrevette, hogy inkább északra kellene menni. A csapat eleje nyugatra, a hátsó csapatrész északnak tartott. Kettészakadtunk. A régi térkép is figyelmeztetett, úgyhogy mi is elindultunk északra, jól járható utat találva a borókafenyő között. Így történt meg, hogy a Kelemen-havasok gyönyörű kalderájának élét előbb elértük, mint Vámos Laciék. A Csonthegy utáni pihenőnél Pánczél Tibi javaslatára a Csáky-csúcs déli lábánál levő kicsike tavacskánál kerestünk táborhelyet. Az idő napok óta jó volt. Már szinte elfelejtettük a korábbi viharokat. Most, estefelé újabb felhők közeledtek. Számítottam esőre, bizakodtam abban, hogy nem kíséri villámlás és mennydörgés. Az esőt nem, a villámlást megúsztuk.
Másnap, június 23-án délelőtt értük el a Csáky-csúcsot vagy a Rekettyést. Sokan voltunk, sokan szerettünk volna csúcsfotót készíttetni Lápival, a túra fotósával. Gyorsan lába elé szórtuk márkás fényképezőgépeinket. A legfőbb fotótéma nem is az „én és a csúcs”, hanem a halomba dobált fényképezőgépsokaság volt. Már csak a nálunk lévő mobiltelefonokat kellett volna odarakosgatni. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni ezt a jelenetet. Tizenöt évvel ezelőtt a vezetékes telefonra is alig volt esélyünk. Lápi lába előtt hevertek a Canon-ok, a Nikon-ok és a mindenféle fényképezőgépek. Zsebeinkben lapultak a mobiltelefonok, melyekkel állandóan figyeltük: itt van térerő, amott nincs.... A világ gyorsan változik, mi lassabban – remélem.
A csúcson ott állt a háromemeletes meteorológiai ház. Általában két ember dolgozik benn. Biztosan kell nekik ez a gigantikus épület. Korábban, ha bekérezkedtünk valamelyikbe (az Omul tetején vagy a Lakócán), beengedtek. Ide is beengedtek az Első Kárpát-Koszorú Expedíció idején. Most nem kértük, mentünk tovább. Azt hiszem, jó lenne a gerincen vagy a gerinc mentén létező nagy épületeket „turistaházakként” is hasznosítani.
Csodálatos időnk volt. A Kiskőt Nyugatról kerültünk. Megérkeztünk a Negoj-nyeregbe. Mindenki borzadva szemlélte a Román Negoj pusztulását és a pusztuló környezetet. A nyereg térségét meddőhányónak használták. Imitt-amott már megjelentek rajta a növények. Az ember miatt pusztuló természet szomorú látvány, de bevallom, hogy a kék éggel a háttérben a sokszínű Negoj és környéke mégis szép színkavalkádként hatott.
Nagy kapaszkodóval jutottunk fel a Magyar Negojra (2081 m). Alig kellett onnan kaptatnunk a Pietroszra (2100 m). Igazi magashegyi élményt jelentett a kaldera ezen része. Két magyarországi társunk nagyon lemaradt. Sokat kellett várni rájuk. Mivel a társaság mókamesterei voltak, inkább derűvel fogadtuk őket, mint bosszúsan. A Pietroszon pihenve három cseh hobóval találkoztunk. Pihenő után meredeken ereszkedtünk le a csúcsról. Nagyszerűen festett a 32 tagú „nehézlovasság”.
A piros és kék turistajelzés jobbról megoldalazta a további csúcsokat. A gerincük járhatatlannak látszott a sűrű borókás miatt. Mi is belekeveredtünk a törpefenyő birodalomba, de ösvény vezetett át rajta. Nehezen haladtunk benne. Érdekes, hogy télen semmit sem vettem észre belőle. Nyáron nagy gond, főleg ha esik az eső. Jó lenne, ha volna rá lehetőség, hogy két-háromévente kis motoros fűrésszel áldott, jó emberek megtisztítanák a főbb ösvényeket. Az aznapi táborunkat a Kis-Tiha-nyeregben (1530 m) állítottuk fel. Jól használható forrás nem volt a közelben, hát csinálni kellett egyet, csak úgy ideiglenesen. Csúnyán összetört szekérúton két forrás is fakadt. Az egyiknél kövekből kádat raktunk ki. A kádba nagyobbacska „létrázható festőfóliát” fektettünk. A jó hozamú forrás hamar megtöltötte a „kádat”. A túlfolyónál vidáman lehetett vizet venni vagy mosakodni. Tetőtől-talpig megfürödtünk néhányan. A tanulság ebből az, hogy látszólag szigorú körülmények között is lehet komfortot varázsolni.
A táborhely jól sikerült. Tábortüzünk is volt akkor este. A Kelemen-havasok látványos részén túljöttünk. Sajnos, kilenc társunk további látványos részeket akart bejárni, vagy éppen hamarabb akart lakott területeket elérni, mint mi, ezért innen a Kis-Tiha-nyeregből vagy az Istenszéke felé, vagy Ratosnyára vette az irányt. Huszonhárman mentünk tovább. Ahogy a sűrű borókásban újabb nagy csatákba kezdtünk, világosodott meg bennünk, hogy a „hűtlen” társaink talán tudtak valamit. A borókás a Sztrunior-tető és a Sztracsov-tető oldalában okozott gondot. Letépte rólunk a ruhánkat. A napelemes akkumulátortöltőnk is eltörött. Mivel megszűnt a mobiltelefonok töltési lehetősége, nyugodt lelkiismerettel függesztettem fel a telefonszolgálatot. A borókás győzött a technika fölött. Szegény Vámos Lacira hárult a feladat, hogy ismét csodát tegyen. A Borgói-hágó térségét (Piatra Fîntînele) elérve, csodálatosan szép táj tárult elénk. Tavaszi virágokkal teli kaszáló, legelők. Elszórtan házak. A házak körül fakerítések, azért, hogy az állatok mozgásának korlátot szabjanak. A Fîntînele-i kastélyt felújították. Fehér falait messziről látni. A mindvégig jól követhető piros jelzést tartva, késő délután érkeztünk meg Piatra Fîntînele-be. Itt ezen a csatlakozási-, illetve pihenőponton, nem várt ránk senki, csak Merza Zoli barátunk, és Márk fia. Józsi a Déli-Kárpátokban járt velünk és most Budapestről csak azért jött el ide, hogy velünk találkozzék. Szállást, pihenőhelyet nem szerveztünk ide előre. Krisztián keresgélt és alkudozott a helybéliekkel. Későre járt már, mire egy tavacska melletti kaszálót birtokba vettünk. A román gazda jól tudta, hogy miből lehet pénzt csinálni, élt is vele rendesen. A pihenőnap arra szolgált, hogy fürödjünk, kimossuk ruháinkat, fogadjuk a depós autónkat és megírjuk a beszámolóinkat. Kezdetben az ivóvizet is messziről hoztuk, 15 literes ballonokban. Később megszelídítettük a közeli patakot. Fürdőhelyet és ruhamosó helyet alakítottunk ki. Próbáltam az adminisztrációt is intézni, de a hely erre alkalmatlan volt.
A Borgói-havasokba újabb turisták jelentkeztek. Az éjszakai eső és az égzengés nem riasztotta vissza őket. Harrach Albert, Gáll Endre (Gyergyószentmiklós), Kedves Annamária (Marosvásárhely) és Lengyel Gyöngyi (Kolozsvár). Továbbjött velünk Fazakas Ferenc és Szilágyi András (Kolozsvár) és Victor Mónika (Budapest).

2004. június 26 – július 2.

Borús, esős reggelre ébredtünk. Ezúttal a depós völgycsapat munkáját a magyarországi völgycsapat vette át (Pataki János Nagytarcsáról és Horváth Márta). A rossz idő ellenére is, Márti nagyon korán kelt és keltette azokat is, akik a Kelemen-havasok túrát befejezve indultak Magyarországra. Zuhogó esőben búcsúzkodtunk, majd megkezdtem a szokásos reggeli kávéfőző szertartást. Korán reggel megérkezett Harrach Albert és Gál Endre, újabb túratársak az EKE Gyergyószentmiklósi Osztályától. Menedék, fedezék nélkül vártak a csapat indulására. Kilenc órára sem javult meg az idő, de ekkor mégis nekivágtunk a következő útszakasznak. Autót bérelve jutottunk ki a Borgói-hágóba. Odáig kísért ki Merza József barátunk és fia, Márk. Megható számomra, hogy milyen mély nyomot hagy némelyik túratársunkban a közös túrázás élménye.

Ködös, esős időben, elszántan vetettük magunkat a Borgói-havasok erdős sűrűjébe. Bizakodtunk abban, hogy a frissen festett piros csík jelzés megkönnyíti a tájékozódásunkat. A jelzést követve láttuk, hogy a gerincúthoz képest hol jobboldalon, hol baloldalon halad. Ez néhány kisebb eltévedéshez vezetett. Alig kellett kapaszkodnunk, szinte vízszintesen bolyongtunk a nehéz gépek által alaposan tönkretett erdőgazdálkodási utakon. Olyan mélyen ásták be a nyomot, hogy az derékig ért nekünk. Dagasztottuk a sarat, malacoknak képzelhettük magunkat. Az útból, ha kiléptünk, a kivágott fák hátrahagyott gallytengerében kellett átverekednünk magunkat. Aki e környék tulajdonosa, nem jó gazda! Homlok-tetőn és környékén pontosan az ellenkező példával találkoztunk. Gyönyörű kaszálókon szépen összerakott szénatároló farakások, állatok terelésére hosszan futó kerítések. Találkoztunk olyan kaszálóval is, ahonnan a turistákat is „elterelték”. A turisták nem mehettek át a réteken, de a kaszálók szélén pillepalack-hegyeket találtunk az erdőben. Olyan volt, mint Magyarországon a „Tiszta udvar – rendes ház”, mely valóban tiszta és rendezett, mert a szemetét a szomszédos portára dobálta át. Sokat kellett a térképet bogarászni, a pozíciónk meghatározása végett. A turistajelzés friss volt és talán elégséges is, de a szakszerűségében sok a hiányosság. Két dolog között kellett választanunk: vagy rábízzuk magunkat a szeszélyes jelzésekre, jelzésfestésre, vagy a gerincutat választjuk és csak azt követjük. Eddig a domborzat utáni tájékozódás vezetett minket, igen megbízhatóan. A Kertecske vasútállomásnál végképp elveszítettük a továbbvezető jelzés fonalát. Eldöntöttük, hogy ezután a gerinc vonalát követjük. Kikapaszkodtunk a vízválasztó gerincre, és itt gyönyörű látványban volt részünk. Legelőkön bandukoltunk, messzire elláttunk. A tavaszi virágok tengerében fürdettük szemeinket. Ha valaki megkérdi: miért jártok a hegyekbe, akkor annak azt mondom, a válaszért csak egyszer gyertek fel egy ilyen virágos mezőt látni. Ahogy konokul a gerincet követve csörtettünk a Szohárd-hegység felé, mintegy vigasztalásul, megjelentek a végén a turistajelzések is: a piros és a kék csík. Alig vártam, hogy elérjük a Tegzes-csúcsot. Hegyes szögben fordul vissza a gerinc, a csúcsról majdnem körpanoráma nyílik előttünk. Főszereplője a Radnai-havasok, az Ünőkő és környéke. Ahogy kis társaságunk (11 fő) a Tegzesről beereszkedett az első nyeregbe, ott egy újabb esztenánál ismét vereséget szenvedett. Nem tudtunk ellenállni a sajt- és orda-hegyeknek. Alaposan bevásároltunk. Szép legelőkön és őserdőszerű erdőkön haladtunk késő délutánig előre. Kibontakozott előttünk a Szohárd legmagasabb csúcsa, de ennek megmászása már a másik nap feladata lett. Erdőszélen, széltől védetten táboroztunk le.
Másnap ismét köd és eső. Úgy látszik, nekünk már ez marad. Elmentünk egy esztena mellett. Megkérdeztük a pásztort – mert hogy minden hegyiemberrel illik néhány szót váltani –, hogy nem vásárolna tőlünk ordát, de nem akart … A borús, ködös időben két vakvezetőre támaszkodtunk: a gerinc élére és a néha-néha megjelenő piros jelre. Ennek megfelelően hol eltévedtünk, hol nem. A gerinc kifutott velünk a Szohárd-csúcsra. Amikor rájöttünk arra, hogy a turistaút és a jel hamarabb eltért már, azt mondtuk: a Szohárd-csúcsot látni jó, amúgy is benne volt a tervünkben … A továbbiakban a vízválasztó főgerinc mentén II. világháborús lövészárkok vezettek – többek között –bennünket. Harrach Albert gyergyószentmiklósi történelemtanár részletesen elmesélte, hogy hogyan készültek, kik kikkel ásatták ki ezeket a harci árkokat. A Kárpátok főgerince nyitott történelemkönyv, szomorú játékok színtere volt. „Az élet él és élni akar”. A néhai lövészárkokban rododendron-bokrok nőnek és csodálatosan virágoznak. A köd feloszlott, de a felhők továbbra is szorgalmasan takarták a Napot. Még így is sok fotót készítettünk a tengernyi virágról. Krisztián csitította mohóságunkat: „A Radnaiban sokkal több lesz, hagyjatok filmet azokra is”. Hátizsákjainkat az ösvényen hagyva kimásztunk az Emberfő csúcsra (1932 m). A csúcs oldalában hatalmas lövészárkot találtunk. Szögesdrótokat is fotóztunk. Kis ebédszünet után nagy lendülettel folytattuk utunkat, úgy gondolván, hogy a Radnai-hágóig meg sem állunk. Ahogy a gerincút kelet-nyugati irányból észak-déli irányba fordul, ismét jól látható a Radnai-havasok keleti vége. Krisztián ment elől. A fordulót kiegyenesítve, elindult előre, le a gerincről. Én akkor meglehetősen lemaradtam a csapattól. Láttam, hogy a társaság fele őt követi, fele az én döntésemre vár. Alaposan tanulmányoztam a térképet, és láttam, hogy Újradnába ezen az úton lehet a leghamarabb beérni. Bár én nagyon szerettem volna előbb a Radnai-hágóba megérkezni, és onnan eljutni Újradnába, beletörődtem a rövidítésbe, csakhogy a csapat együtt maradjon. Én is elindultam egyenesen lefelé. Még a piros pont jelzés is megjelent. Kicsivel később hallottam valami kiabálást a hátam mögül, de már lendületben voltam, voltunk a Mária-völgy felé. Érdekes, kétoldalt nagyon meredek hegylábon ereszkedtünk lefelé. A piros pont jelzés megbízhatóan segített a tájékozódásban – egy darabig. Azután ismét őserdő, bozótharc kezdődött. Csak azt tudtuk, hogy bármerre mehetünk, de csak lefelé, mert a Mária-völgy vízgyűjtő patakmedrét értük el. Gáll Endre fájós lábbal poroszkált, mert a bakancsa feltörte a lábát. Nagy kínokat állt ki. Leértünk a Mária-völgybe a Montana panzióhoz. Nagy üdülőtelep, vendégvárásra berendezkedve. Később kiderült, hogy éppen Krisztiánék mentek el a Radnai-hágóba, akikről azt hittem, hogy rövidíteni akarnak, és éppen én rövidítettem, aki feltétlenül szeretettem volna elérni a hágót. Most ez így sikerült, nagy bánatomra.
Újradnában az egész csapat együtt volt. Nagyszerű táborhelyet kaptunk a bánya fölötti ifjúsági tábor udvarán. Előttünk a Vörös-csúcs gerince. Újabb túra, indulás a Radnaiba. Túravezető a „házigazda”, Krisztián. A 11 fős csapatunk újabb jelentkezőkkel bővült, bár mindenkit jól ismertünk már: Lengyel Gyöngyivel, Kedves Pannival és nagy örömünkre Bogya Zolival, a főtámogatónkkal, a völgycsapat tagjával.
Az 1995-96-os Első Kárpát-Koszorú Expedíció is Újradnáról (Sáncról) kezdte meg a Radnai-havasok bejárását. Nekem akkor a síkötés eltörése miatt nem sikerült a gerincutat végigjárnom. Most nagyon vártam már ezt a szakaszt, a Vörös-csúcs – Kis-Ünőkő (Lála-csúcs) – Ünőkő utat. Kissé borús időben indultunk el. A fotózásnak nem igazán kedvező időben megmásztuk a Nagy-Ünőkőt (2279 m), majd a Lála-tóhoz ereszkedtünk vissza táborozni. Másnap nagyon pocsék időben – nagy köd és eső – jártuk be a Cailor-tóig a főgerincet. Amikor én mentem elől, a csapat nagyon széthúzódott. Ezért inkább a tapasztalt túravezetőt, Szilágyi Bandit küldtük előre, mert az ő tempója mindenkinek megfelelt.
A borús, ködös idő miatt a Radnaiból alig láttunk valamit. Csodálatos rododendron-ligetek mellett mentünk el. A gerinc élében a havasszépe-övezet hosszasan, szép pirosan, lilásan hullámzott végig. A Rebra-tó partján táboroztunk. Körülötte a szultánok is megirigyelték volna azt a virágos kertet, amelyet mi láthattunk. Csak a fény hiányzott ahhoz, hogy megörökíthessük. Másnap felmentünk a Rebrára (2221 m), onnan kimásztunk a Nagy-Pietroszra (2303 m), a Radnai-havasok, és egyben a Keleti-Kárpátok legmagasabb csúcsára. Sajnos rossz idő volt itt is. A széllökés erőssége elérte a 110-120 km/óra sebességet. Ahogy a csúcsról beereszkedtünk Borsára, csodálatos jó idő kerekedett. Útközben elénk jöttek a hegyre a Nagybányán működő Gutini EKE Osztály tagjai (Czap László és Mária, Sipos Csilla, Köller Ingrid, Mátyus László, Mersei Vilmos, Róth László, Csiki Árpád) és Kolozsvárról Veres Ági.
Szállásunk Borsafüreden volt, a Cojocaru Viki – szintén Gutini EKE-tag – csodálatos házában, családias hangulatban, az EKE Gutin Osztályának szervezésében. Rododendron virágzásakor vissza kell jönni a Radnaiba, legalább egy hétre, mert ilyen csodálatosat ritkán lehet látni. A legszebb talán a Rebra-tó és környéke.

A Máramarosi-havasok romániai része nagy fehér foltként terült el előttem. Az Első Kárpát-Koszorú Expedíció annak idején kihagyta a határ menti részt, inkább a Radnai-havasokat járta be, egészen a Szeret-hágóig. Most a kicsivel jobb előkészítő munka eredményeként bátrabban vállalkozhattunk a fő vízválasztó bejárására. Krisztián és Vámos Laci a résztvevők listájával jelentkezett Felső-Visó határőrparancsnokságán. Engedélyt kértek és kaptak a határsávban történő túrázáshoz.
2004. július 4-én indultunk el a Borsai-hágótól (Priszlop-hágó, 1416 m).
Erdélyben a völgycsapat munkáját a kolozsvári ATTA cég – Engi Lajos és Bogya Zoltán – végezte. Kárpátaljától a magyarországi Pataki János vállalta a feladat teljesítését, besegít Horváth Márta, a Vámos Laci húga is. Nagy örömünkre a Borsai-hágótól velünk indult a máramarosi szakasz elejére Pataki János és felesége, Gabi, illetve a Vámos Laci felesége, Ági és a Csima Misi felesége, Anci is. A további csatlakozókkal együtt 18-an indultunk el az utolsó romániai szakaszra. A barátaink egy idő után visszafordultak, így mi 12-en folytattuk az utunkat. Két fiatal pásztor odajött hozzánk az egyik pihenőnél, cigarettát kértek. Mivel nem dohányzott közülünk senki, nem tudtunk adni nekik (bár szívesen adtunk volna, ha lett volna nálunk …). Az egyik pásztorfiú ezt úgy torolta meg, hogy letolta a gatyáját és a fenekét mutogatta felénk. A jelenet első látásra komikusnak tűnt, ám később inkább elszomorított. Jó időnk volt, nyárias, messze elláttunk a Radnai-havasok gerincén, nem úgy, mint amikor ott jártunk … Ahogy beljebb és beljebb jutottunk a Máramarosban, elnyelt a rengeteg, elmaradtak az ismerős hegyek, csúcsok. Sűrű borókáson keresztül elértük a határsávot, a Kumány-tető előtt. A határsáv ki van takarítva, jól járható, jól követhető. A Nagy Kumány előtti nyeregben táboroztunk, mély vágású patakmeder mentén. A borókás jól védi a határsávot, átjárhatatlan.
Az ukránok mégsem bízták a véletlenre a dolgot, mert a borókás után még szögesdrót-kerítést is kiépítettek, melybe hajdanán áramot is vezettek. Mára már lepusztult az egész műszaki zár, de járőrszolgálat azért még most is létezik. A következő napokban az idő rosszabbra fordult. Eső is volt, köd is. A határsávot felverte a ciher, a friss erdő. Alig volt járható, sokáig kerestük az ösvényeket. Az ukrán oldalon lehetett volna menni, de a láthatatlan kerítés mentén fenyítések és bírságok félemlítettek minket. Inkább vállaltuk a bozótharcot, amely az eső után még plusz nehézséggel járt. Állandóan féltünk a határőrőktől: mind az ukrántól, mind a romántól. Bár volt engedélyünk a román oldalon menni, de nem tudtuk, hogy a román szolgálat értesítve lett-e. Az Asztag előtt, egy igen kimerítő nap végén belefutottunk végül is két román határőrbe. Tudtak rólunk. Ami elképzelhetetlen lett volna néhány éve, most megtörtént: saját őrbódéjukat adták át nekünk éjszakára. Krisztiánt megkérték, hogy miután elmegyünk reggel, a kulcsot a megbeszélt helyre tegyük. Nagyon barátságosak voltak.
Nagy Asztag után még jól haladtunk a Holló-csúcsra. Kerülni kellett volna a Sóskást. Nehezen boldogultunk vele. Végül is azt is megmásztuk, onnan fordultunk délre, el a határsávtól. Örültünk annak, hogy a határsávban kirándulhattunk, minden atrocitás nélkül, de még jobban örültünk annak, hogy a félelmeinknek vége van. Talán mi voltunk azok a turisták, akik először és talán utoljára a határsávban túrázhattak.
A Kárpát-Koszorú Nemzetközi Túramozgalom szervezői és résztvevői ezúton szeretnék megköszönni mindazok segítségét, akik hozzájárultak a május 1-én kezdődött romániai szakasz sikeres bejárásához: a kolozsvári ATTA cégnek, a budapesti Tengerszem sportboltnak, a gyergyószentmiklósi Mark House nyomdának, a szállás- és kosztot biztosítóknak, az Erdélyi Kárpát-Egyesület osztályainak, akik az egyes csatlakozási pontokban oly nagy szeretettel fogadtak és láttak vendégül bennünket, valamint azoknak, akik az erdélyi szakaszon velünk tartottak.

A Túramozgalom további szakaszainak részletes ismertetése az Erdélyi Gyopár 2004/5-ös számában olvasható.

Hét erdélyi hegymászó egyszerre jutott fel 2004. június 4-én a 6194 méteres McKinley csúcsra. A sepsiszentgyörgyi Alpinsport egyesület által szervezett 36 napos expedíció tagjai a sepsiszentgyörgyi Tulit Zsombor, Szász Mihály, Péter Károly, Dan Manolachescu, a csíkszeredai Bertóti Zsolt, Sükös József és a székelyudvarhelyi Csíki Attila. Az alaptáborig elkísérte őket a szinajai Lidia Râjnoveanu orvosnő, aki romániai viszonylatban újdonságnak számító adatokat gyűjtött: magashegyi vérminták, vérnyomás, pulzus, a szervezet reakciói különböző magasságokban, a magashegyi betegségek tünetei, ezeknek időben való felfedezése.
A csapat két oszlopos tagjával, Tulit Zsomborral és Bertóti Zsolttal Kolozsváron beszélgettünk.
A hegymászók röviden felvázolták eddigi teljesítményeiket: Tulit Zsombor négy éve űzi komolyabban a síalpinizmust, és kisgyerek kora óta sízik. Első nagyobb expedíciójának számít a 2001-es Alpok-túra, amikor a Mont Blanc-on (4907 m) és a Matternhorn-on járt (4576 m), majd 2002-ben a Kaukázusban, az Elbruszról (5642 m) ereszkedett le sílécekkel, tavaly pedig a Pamírban a Lenin-csúcsot (7134 m) hódította meg, román rekordot állítva fel a 6200 méterről való lesiklással. Bertóti Zsolt 1999-ben az Alpokban, 2001-ben pedig Peruban túrázott.

T. Zs.: Ez az Alaszka 2004 expedíció része egy, az Alpinsport által szervezett expedícióláncnak. 2000-ben a Kaukázusban, 2001-ben az Alpokban, 2003-ban a Pamírban jártunk. Az expedíció ötlete egy magyarországi meghívás alapján született, amiből nem lett semmi, így végül a saját egyesületünk lépett elő főszervezővé.
Sajnos, hárman a részt venni szándékozók közül – Búzási Zoltán, Mike Csaba, Blága István – meghaltak a januári bucsecsi lavinában, ezért ezt az expedíciót az ő emléküknek szenteltük.
Az előkészületekről még annyit szeretnék mondani, hogy az utolsó expedíciónkon, a Pamírban, ketten voltunk Szász Misi barátommal, és ott bebizonyosodott, hogy két ember kevés egy ilyen méretű vállalkozáshoz. 30-40 napig ugyanazt a szempárt nézni sok, megunja az ember a társát, ebből következnek a súrlódások. Túl sokat nyel az ember, semmilyen nézeteltérést nem lehet normálisan megtárgyalni akkor, ha csak ketten vagyunk, mivel tudjuk azt, hogy elejétől a végéig egymásra vagyunk utalva, hiszen életveszélyes lenne, ha mindezt valaki egyedül cselekedné. Innen jött az ötlet, hogy legyünk többen.

B. Zs.: Ami sikerült is, hiszen szép számban összejöttünk, adott pillanatban 11-en voltunk, de néhányan különböző okokból kiléptek. A csapat tagjai évek óta ismerik egymást, nagyjából tudják, hogy ki mire képes. Ez egy szűk kör, az országban kb. 200 ember űzi ezt a sportágat, Hargita megyében mondjuk 15.

Mennyibe kerül egy ilyen expedíció és hogyan sikerült az anyagi fedezetet előteremteni?

T. Zs.: Az összköltségvetés nagyjából meghaladja az 1 milliárd lejt. Vannak egyszeri költségek, felszerelésekre például csak egyszer költ az ember, ezek az expedíció során fejenként 3500-4000 dollárt jelentenek. Felszerelést is nagyon sokat kaptunk, a Nortland-tól és az ATTA-tól, a készpénz nagy részét a RedBull állta. A Román Hegymászó Szövetség a vízum megszerzésében segített. A Kovászna Megyei Tanács találkozót szervezett számunkra a nagyobb helyi cégekkel, így támogatónk lett a Leineweber, a Rambox, a Covalact, a Boérline, a Conico, a V&K, a Cosmo, az Arix, az Ex-For, a Nextra, a Trilak, a Mineral Quantum, a Topo Service, a Harmopan, a Confitex, az Obi.
David Neacşu úr jóvoltából hozzájutottunk a tavalyi romániai Everest-expedíció teljes felszereléséhez: napelemes töltő, műholdas telefon, részben ATTA pihekabát, ATTA pihehálózsák, Nortland pihefelszerelések. Ezek olyan dolgok, amiket ugye az ember ritkán használ, és David Neacşu-ékhoz hasonlóan mi is szert tettünk egy óriási felszerelés tömkelegre, amit évente egyszer, legfennebb kétszer használunk, 50-60 napig. Ha valaki ezt igénybe szeretné venni, akkor nagyon szívesen a rendelkezésére bocsátjuk, nem szeretnénk ezt fölöslegesen birtokolni az év 10 hónapjában és csak 2 hónapban használni.

B. Zs.: Május 17-én indultunk repülővel a Bukarest – Amsterdam – Minneapolis – Anchorage útvonalon. Majdnem 24 órányi repülőút után Anchorage-ban két napot töltöttünk, bevásároltunk, hiszen élelmet repülőn nem lehetett vinni. Mi mégis próbálkoztunk egy-egy fél négyzetméter szalonnával. A határon minden hordónkat kibontották, és meggyőződésem, hogy a határőr nem tudta, hogy mi is az a szalonna, ezért azt nem kobozta el. Rengeteg csomagunk volt. Amikor az élelmet is megvásároltuk, ha egy tonnát nem is, de 700-800 kilót nyomott a felszerelésünk.

T. Zs.: A keleti expedícióknak egy lényeges jellemvonása az, hogy mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne másszuk meg ezt a csúcsot. Nagyon biztosra kell menni, elég nagy időintervallumot kell hagyni arra, hogy esetleg egy kezdeti sikertelenség után az ember össze tudja szedni magát és sikeres legyen az expedíció. Ezért vittünk magunkkal pót-sílécet és -botot, a ruházatunk olyan volt, hogy baj esetén lettek volna kiegészítők: pihekabát és -nadrág, Goretex nadrág és kabát. A felszerelés hegynek megfelelő, minőségi volt. Egy nyugati expedíció nem visz magával ennyi mindent, ha jó idő van, megmásszák a csúcsot, ha nem megfelelőek a körülmények, akkor nem kockáztatják azt, hogy esetleg ott hagyják a fogukat. Azt mondják, hogy a csúcsot 18-21 nap alatt lehet megmászni, mi hagytunk rá 36 napot, azt gondolván, ha nem sikerül, lejövünk, újra próbáljuk. Mi kockáztathattunk, mert megvolt a szükséges plusz felszerelés, például akár két éjszaka is kinn tudtunk volna aludni, a szabad ég alatt. Emiatt volt több élelmünk. Lehetséges, hogy kezdtünk túlesni a ló másik oldalára, túlbiztosítván, ezáltal túlterhelvén magunkat, nagyon lelassítva az előrehaladást.
De én most is azt mondom, ha másodszor készülnék erre az útra, az elvitt felszerelésből elég keveset hagynék itthon.

B. Zs.: Anchorage-ból aztán egy fuvaros cég vitt föl Talkeetnáig. A hegy lábánál fekvő falucska, Talkeetna lakói kizárólag ebből a pár hónapos idegenforgalomból származó jövedelemből élnek, hiszen amikor lehull a nagy hó, senki sem jár arrafelé. A légitaxi szállójában éjszakáztunk, s másnap egy apró kis négyszemélyes géppel repültünk föl a 2200 méteren levő gleccserre. Innen indultunk a 4300 méteren lévő alaptáborba. S ez volt expedíciónk első szakasza, ami sokkal nehezebb volt, mint ahogy mi elképzeltük, 9 napot vett igénybe. Más ezt olyan 3-4 nap alatt teszi meg. Mi hamarabb felértünk, mint a többiek, akikkel együtt indultunk felfelé, de visszasíztünk az újabb csomagadagot felszállítani. Az, hogy lassan haladtunk, hátrány volt, de később kiderült, hogy előnyünkre is vált az akklimatizálódás szempontjából. Amikor felértünk 4300 m-re, tartottunk egy pihenőnapot, de nem fájt senkinek a feje, és étvágyunk olyan volt, mint a farkasé. Teljesen minimális légszomj az előfordult, de nem voltak olyanok, mint a Pamírban, hogy ne tudjunk enni, itt már alig vártuk, hogy készüljön el a meleg étel. A lassú haladásnak ez volt az óriási előnye, és ugyanez működött 5000 m-en is. Más expedíció során, ha 48 órát voltunk fenn 6000 m-en, akkor 48 órán át állandóan fájt a fejem.
Mivel rengeteg felszerelést kellett felszállítanunk, szánokat béreltünk, azokon húztuk fel a csomagokat. Ezzel a lehetőséggel élve, az ember hajlamos sok holmit felpakolni. Szerencsére a visszajövetelhez szükségesekből el-elhagyogattunk. Például az élelemből el lehetett ásni a hóba – bambuszrúddal megjelölöd, és ráírod az expedíció nevét, majd lejövet megtalálod. A lényeg az, hogy legalább két méter magasan kilátsszon a jel, mert közben még sok hó hull.

T. Zs.: Vettünk 50 bambuszrúdat, ebből elhasználtunk öt darabot. Az ottani Nemzeti Park infrastruktúrája annyira fejlett, hogy megérkezésünkkor öntapadóst nyomtak a kezünkbe, amin rajta volt az expedíció és a vezető neve, az útvonal, a légitársaság neve és a visszatérési dátum. Ezt az öntapadóst ráragasztottuk a bambuszrúdra, jó magasra, és 2-3 összefogott rúdat leszúrtunk az elásott holmi mellé. A megjelölt dátum után az otthagyott dolgokat lehozzák a hegyről, természetesen kellő büntetés ellenében. Mi vállaltuk, hogy akármilyen felszerelést, szemetet a hegyben hagyunk, vállalván ezáltal az utólagos büntetést. Az expedíciónak a legnagyobb újdonsága az eddigiekhez képest a szánazás. Nem tudjuk pontosan felbecsülni, de a szánok súlya 30-45 kg között mozoghatott, komoly nehézségeket jelentett ezeket fölfelé húzni, még egy 15-20 kg-os hátizsákkal a hátadon. Az nagyon hamar kiderült, hogy mi nem tudjuk ezt a felszerelésmennyiséget egyszerre mozgatni, így minden útvonalat kétszer tettünk meg. A lent hagyott csomagokat nem kellett őrizni, hisz 100 kg-val nem fut el senki, másrészt szegény ember nem megy ilyen helyre, egyébként ez a biztonság általában jellemző a magashegyekre.
A szán mellett a másik újdonság az volt, hogy az emberi ürüléket hordtuk magunkkal mind felfelé, mind lefelé, kis környezetbarát zacskókat kellett használni, amiket bizonyos mélységű gleccserhasadékokba be lehetett dobni.

T. Zs.: Hat táborunk volt. 2200 méteren tett le a repülő, a második az elsőtől 9 km-re és 200 méter szintkülönbségre volt. A harmadik tábort lenn a parkőrök az állandó szélfújás miatt nem ajánlották, nekünk sajnos úgy jött össze, hogy azt is használnunk kellett. A negyedik tábor 2 óra járásra volt, 3400 méteren, az alaptábor 4300, a hatodik pedig 5200 méteren.
A 4300 méter magasságban fekvőt Nortland-tábornak, az 5200 méterest pedig RedBull-tábornak neveztük el.
A 4300 m-es alaptáborban mostoha időjárás fogadott, fújt a szél és havazott, s ráadásul üres helyet sem kaptunk, így magunk kellett hogy elkészítsük a védőfalakat, s a három sátorhelyet is. Pár napig maradtunk ott, a csoportunkat elkísérő szinajai orvosnő pedig visszatértünkig, hiszen, mint mondotta: az ő vágya teljesült, följutott 4000 méter feletti magasságba. Ott maradt egyedül 4 napig, de nem lehet azt mondani, hogy teljesen magára volt hagyva, ugyanis volt még legalább 30 sátor az alaptáborban. Lehetséges, hogy emiatt az emberben egy falcs biztonságérzet alakul ki, hogy ha valami történik, akkor van aki segítsen. Volt példa, ami emellett, de olyan is, ami ez ellen szólt, például egyszer kölcsönkértünk még egy jégfűrészt, hogy gyorsabban haladjunk a táborépítéssel, és a válasz az volt, hogy használjuk a miénket.
Veszteglésünk ideje alatt szoktuk a magasságot, s közben állandóan figyeltük az időjárásjelentést. Ottlétünk másnapján kémkedtünk egyet 5000 méteren, hasznos információkat szereztünk a zárószakasz megtételéhez. Amikor három nap jó időt jósoltak, ismét nekivágtunk a hegynek, s bár 5200 méteren rossz idő fogadott, másnapra kitisztult, s jöhetett az utolsó szakasz.

T. Zs.: Hajnalban szerettünk volna indulni, de mindenki azt ajánlotta, hogy várjuk meg a 8-9 órát, mert akkorra annyira felmelegszik, hogy kényelmesebb lesz. Úgy is tettünk, reggel indultunk, még egy 1000 méteres szintkülönbség volt a csúcsig. Természetesen végig összekötve haladtunk fölfelé, kivéve az utolsó csúcsszakaszt. Voltak olyan csapatok, akik itt is összekötve haladtak. Ez volt az egyetlen pont, ahol a biztonságunkról egy kicsit lemondtunk, meg is mutatkozott az eredménye, mert amikor szembejött velünk valaki, akkor elég kellemetlen volt kerülgetni egymást összekötetlenül, valószínű, hogy legközelebb bekötném magam, ha visszakerülnék oda. A terep nagyon változékony, az egészen meredektől az enyhe lejtőig, ami abban a magasságban eléggé megerőltető. Délután 3-4 óra felé értünk fel a csúcsra.
Az expedíció fő szépsége az volt, hogy a hét ember csapatként tudott viselkedni, mindvégig, kivétel nélkül. Igaz, hogy előfordultak apróbb súrlódások, nézeteltérések, de ezek nem voltak számottevőek, a gyengébbek próbáltak felzárkózni, a jobb fizikai erőnléttel rendelkezők meg segítették a gyengébbeket. Már itthonról úgy indultunk el, hogy mind a hét embernek fel kell jutnia csúcsra.
Ott fenn 6194 méteren annyira gyönyörű idő fogadott, hogy szinte egy órát maradtunk, beszélgettünk, s fényképeztünk. Nagy szerencsénk volt, hisz az azelőtti nap egy cseh expedíció tagjai – 35Ż-os hidegben voltak fenn a csúcson.

Furcsának tűnhet, hogy két szebeni fiú éppen aznap ért fel a csúcsra. A romániai hegymászásra sajnos jellemző, hogy nem tudunk eleget egymásról. Nincs egy olyan szervezet, amely összetartaná ezeket a magashegyre induló csapatokat. Furcsa, hogy az ember a bukaresti reptéren találkozik egy szebenivel, és ott tudja meg, hogy ő is a McKinley-re készül, és hogy majd Amszterdamban csatlakozik hozzá a társa. Kiderült, hogy nekik egy kicsivel későbbre szólt a parkbelépő engedélyük. Néha párhuzamosan mozogtunk egymással, néha találkoztunk, néha üzentünk egymásnak. Ha valamelyikünknek segítségre lett volna szüksége, akkor valószínű, hogy segítettük volna egymást, akár hathatósabban is.

T. Zs.: Mi úgy képzeltük, hogy a csúcsról a Messner-folyosón fogunk lesízni, egy 60-70 fokos lejtőn. Az, hogy ez a tervünk meg fog hiúsulni, már Talkeetnában kiderült, amikor az ottaniak elmondták, hogy milyenek a hóviszonyok, mekkora törés van a Messner-folyosó közepén, ami az előző években közel nem volt ekkora. Egy nagy jégletörés a sízést majdnem teljesen lehetetlenné tette. Számunkra a biztonság volt a legfontosabb, hisz nyolc ember ment a McKinley-re, nyolc embernek kellett hazatérnie. Ez volt az elsődleges, ezt nem is tévesztettük szem elől sohasem, ezért lemondtunk a sízésről, habár számunkra ez fontos megvalósítás lett volna.

B. Zs.: Nem is a meredekségen lett volna itt a hangsúly, hanem a 2000 m szintkülönbségen. Nem a sítudásunk volt a gátló ok, hanem a körülmények. Kétségtelen, hogy még 4300 m felé mehettünk volna sílécekkel is, még egy darabig lehetett volna erőltetni az 5000 m magasról való lesízést, de amikor az a terv meghiúsult, hogy sem a Messner-, sem az Oriental-folyosón nem tudunk lesízni, akkor lemondtunk arról, hogy továbbvigyük a síléceket, hisz ezek tovább már nem segítettek volna.

T. Zs.: Egy óra fenntartózkodás után indultunk lefelé, aznap a RedBull-táborig (5200 m) jutottunk el, itt aludtunk egy éjszakát, hisz a csúcs megmászása után senki nem kívánta, hogy gyorsan sátrat bontson és lentebb menjen. Másnap fokozatosan beereszkedve jutottunk le a 4300 m magasan fekvő alaptáborig, s onnan bizony kalandos volt elérni a reptérig, hiszen a terep három hét alatt rengeteget változott. Nem volt már annyira sima, a felmelegedés megnyitotta a gleccserhasadékokat, s a lefelé lóduló szánkó-teknők is megnehezítették a dolgunkat.

B. Zs.: A leereszkedést bonyolította az is, hogy semmit nem szabad fennhagyni, sem szemetet, sem benzint, sem az ürüléket. Mindent le kellett hozni. Meg is gyűlt a bajunk, mert egy hordó 40 kg szeméttel volt tele, és sok ételünk is megmaradt. Az a szokás fenn, hogy mindenki körbejárja a tábort és kínálgatja az élelmiszereket. Ingyen mindenhez hozzá lehet jutni, a benzintől kezdve a legfinomabb falatokig. Szereztünk brokkoli levest, ami új ízt jelentett nekünk.

B. Zs.: 4300 m-en + 46 C¯-os meleg volt. Az ember ott fenn úgy érzi magát, mintha nagyító alatt lenne, és ráfókuszálna a napsugár. A völgykatlan minden oldaláról visszaverődik a fény, reggel, felébredés után, még mielőtt az ember kibújna a hálózsákból, már fel kell tennie a napszemüveget. Éjjelre pedig mínusz 30-33 fokra lehűlt. De az a 70-80 fokos hőmérséklet-ingadozás nemcsak minket kínozott meg. Elképzelhető, mi történt például az élelemmel. Éjjel jól megfagyott, nappal pedig kiolvadt. A szalonna volt az, amit bármilyen állapotban meg tudtunk enni. A csúcstámadás napján, a csúcsról visszatérőben még megálltunk, s a szalonnát mind megettük. Bár az igaz, hogy itt sokkal változatosabban étkeztünk, mint például a Pamírban. Kétségtelen, hogy Kirgizisztánban nem lehet annyi változatos élelmiszert vásárolni, mint Amerikában.

T. Zs.: Amiről nem beszéltünk még, az a világosság. Az, hogy 36 napon keresztül ne legyen sötétség, nagyon furcsa. Éjjel 3-4 óra között volt a legsötétebb, amikor úgy egy kicsit beszűrkölödött. Vannak olyan fotóink, hogy este fél 11-kor süt be a nap jó magasról a sátorba. Abban a pillanatban, amikor a nap eltűnik a hegy mögött, a fény nem szűnik meg, de a meleg az igen.
Nagy biztonságot adott nekünk az állandó fény. Meggyőződésem, hogy minden erdélyi hegymászó örvendene annak, ha mondjuk egy téli Fogarasi gerinctúrán, amikor ugye otthon délután 6 órakor már kezd sötétedni, élvezhetné az alaszkai fényviszonyokat. Tudod azt, hogy ha tiszta idő van, akkor akár egy éjszakán át mehetsz, ha megvan hozzá a kellő fizikai erőnléted és bírod a hideget. Alaszkában az éjszaka a nappaltól csak a levegő hőmérsékletében különbözik.

B. Zs.: Az expedíció átlagéletkora nagyon alacsonynak számított a többi csapatéhoz képest. Rengeteg negyvenes, ötvenes, sőt annál idősebb emberrel találkoztunk. Nem mindenki azért jött, hogy felmásszék a csúcsra. Sokan csak az 5200 m-es táborig jönnek fel, van, aki csak sízni jár oda.

T. Zs.: Mondhatni, hogy én kerültem egyszer krízishelyzetbe, ugyanis amikor a 4 literes benzines kanna kihasadt a bödönömben, akkor minden ami a csomagomban volt – bakancs, pihefelszerelés, ruha – , lucsogott a benzintől. Szerencsére, hogy ez nem felfelé történt, mert nem tudom, hogy a többiek hogy aludtak volna mellettem, olyan benzinbűzben. Zsolt azzal vigasztalt, örvendjek, hogy nem kapott lángot a csomagom …

B. Zs.: Kisebb-nagyobb nézeteltérésektől eltekintve elmondhatjuk, a hegyen mindenki vidám volt, jókedvű, de miután lekerültünk a civilizációba, mindenki mást akart tenni. Amikor lejöttünk a gleccserről, szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy 5 napot kell várnunk a légitaxira. Annak ellenére, hogy meg volt beszélve, hogy minket már a leérkezés napján el is visznek, erre nem kerülhetett sor, mivel a rossz időjárási viszonyok miatt a repülők nem tudtak leszállni. Ez 2200 m-en történt, és az ötödik nap az ott várakozók száma akár olyan 100-ra is felemelkedett, hisz más expedícióknak is hasonló sorsban volt részük. Semmi mást nem tudtunk tenni, csak aludtunk, ettük, kártyáztunk, kockáztunk, és hallgattuk a belső tábori rádiót.
Talkeetnába megérkezve további 7 napot kellett eltölteni a repülő indulásáig. Jöttünk volna már haza, de ugyanakkor maradtunk volna megtekinteni a helyi érdekességeket, így Ancorage-ben autót béreltünk, lementünk délre és bejártuk a környéket. Többek között óceánba benyúló gleccsert láttunk. Nagyon sok mindent meg szerettünk volna nézni, futólag, kevés idő alatt, kevés pénzzel.
A 30 napi élelemből maradt bőségesen, hisz minden ennivalót, amit nem tudtunk szétosztogatni, lehoztuk az alaptáborból, tudván, hogy szükségünk lesz még rá.

Az EKE Kolozsvári Osztálya idén VIII. alkalommal rendezett zarándokutat Csíksomlyóba.
„Isten kegyelméből keresztyének vagyunk, tetteink szerint nagy bűnösök, hivatásunk szerint hontalan vándorok a legalacsonyabb sorból, s helységről-helységre zarándokolunk. Tulajdonunk a következő: hátunkon egy zsák száraz kenyérrel, mellünkön a Szentírás, ennyi mindenünk.” – így kezdődik egy ismeretlen orosz zarándok lelkinaplója.
A nyugati lelkiségtől sem idegen ez a gondolkozásmód. Gabriel Marcel Homo viator című könyvében azt fejtegeti, hogy a kinyilatkoztatás alapján úgy kell beszélnünk az emberről, mint aki mindig úton van, akinek nincs maradandó hazája, hanem csak keresi a jövendőt. A keresztény ember mindig tudatában volt ennek a törvényszerűségnek. Úgy él hazájában, mint jövevény, mindenben részt vesz, mint polgár, de mindent elvisel, mint idegen. Idegenben is otthon van, de minden haza idegen számára, a földön vándorol, de mennyben van polgársága. A zarándoklat tehát nem csupán egy ősrégi, szinte minden vallásban meglévő szokás (a buddhisták elzarándokolnak Buddha földi életének színhelyeire, a mohamedánok Medinába és Mekkába, az ógörögök Eleuszinba, Delphoiba, a zsidók legalább egyszer Jeruzsálembe).
Mi is évente elindulunk Kolozsvárról, különböző útvonalakon, a pünkösdi csíksomlyói búcsúba.
Jómagam sokat töprengtem azon, hogy van-e valamilyen összefüggés turista mivoltunk és a zarándoklás között. Minderre nem kaptam választ mindaddig, amíg kezembe nem került Bálint Sándor és Barna Gábor Búcsújáró magyarok című terjedelmes, a zarándoklattal foglalkozó kötete, melyben a következő megállapítást találtam: „A búcsújáráshoz, a búcsújáró helyekhez a népéletben olyan funkciók is kapcsolódnak, amelyeknek a vallási élethez nincs, vagy alig van köze, annál nagyobb jelentősége van viszont a profán összetevőnek, az összesereglő sokadalomnak, a távoli települések és tájak közötti vándorlásnak, mozgásnak". Például a Mária-hegy búcsújáról 1861-ben azt írják, hogy a vallás buzgalmán kívül a szép táj és kilátás és a honismeret vágya vonzza a távolföldről ide a búcsúsokat.
Ezekkel az elgondolásokkal szerveződött idei zarándokutunk a kolozsvári Szent Mihály plébánia támogatásával (egy mikrobuszt is igénybe véve) a következő útvonalon:
1. Kolozsvár – Szászrégen (mikrobusszal), itt Pakó Benedek kanonok úr vendégszeretetét vettük igénybe.
2. Kirándulás a Szászrégentől északra található Bátor rézkori várához (28 km).
3. Szászrégen – Görgényszentimre (mikrobusszal), itt ellátogattunk a barokk kastélyhoz, Görgény-vár romjaihoz és a Vadászati Múzeumba.
4. Görgényszentimréről, a hegyen keresztül Nyárádremetére (27 km) mentünk át, itt Szabó Sándor plébános úr fogadott bennünket sok szeretettel.
5. A Parajd – Bucsin út 5-ös kilométerkövéig igénybevettük a mikrobuszt, tovább gyalog mentünk a Rapsonné-várához, fel a Mezőhavasra és onnan a Bucsin-tetőre. Innen mikrobusszal haladtunk tovább és érkeztünk meg Gyergyócsomafalvára, ahol Ferencz Antal plébános úr gondoskodott két éjszakára szállásunkról. Mindig szeretettel fogunk emlékezni az itt töltött órákra.
6. Kihasználva a pihenőnapot, meglátogattuk a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyt és kolostort, valamint Gyergyószentmiklós nevezetességeit.
7. Mikrobuszunkkal a Gyilkos-tóhoz, innen gyalog a Juh-patakát követve a Nagyhagymás és Egyeskői menedékházhoz értünk, ahol az éjszakát töltöttük.
8. Hajnalban beereszkedtünk Balánbányára, ahol már várt az autónk és beszállított Csíksomlyóra (Csobotfalvára), ahol kényelmes szénapadlást biztosított számunkra Péter Imre városi tanácsos, kit gondolom máskor is felkeresünk.
9. Meglátogattuk Kedves Bélát, a somlyói remetét, részt vettünk a szentmisén, majd autóba ültünk és áthelyeztük szállásunkat a Szentegyháza határában lévő Szelterszbe, ahol kis faházikókban kaptunk kényelmes szállást két éjszakára.
10. Kirándulás az Almási-barlanghoz (28 km).
11. Indulás haza a Székelyudvarhely – Székelykeresztúr – Segesvár – Medgyes – Radnót – Kolozsvár útvonalon.

Zarándokcsapatunk tagjai: Nagy Lajos I., a túra vezetője, Vas Géza, Nagy Lajos II., Etédi József, Boér Imre, Molnár András, Szalma László, Feischmidt János, Magyarosi József.
Életünk egyik alapvető tapasztalata, hogy szüntelenül úton vagyunk, hisz AZ ÉLET ZARÁNDOKÚT, a zarándoklat a megszokott mindennapi élettel való szakítás jelképe és valósága. A zarándok átmenetileg „meghal” a mellékes dolgoknak, és elindul a lényeg felé vezető úton.
Erről a májusi Mária-ájtatosságról hazatérve, testben-lélekben felszabadulva azt is megtapasztalhattuk és egyre jobban megértettük, hogy ÖSSZETARTOZUNK!
Mindnyájan együtt hordozzuk a terhet és a boldogságot, a veszélyt és az üdvösséget. Éppen ezért jövünk össze, hisz végső soron ennek köze van a felebaráti szeretethez is.

Öntudatos, forró ragaszkodás, igazi mély szeretet csak közelebbi ismeretségnek lehet eredménye, e szerint minél közelebb jutunk hazánk ismeretéhez, annál forróbbá válik szeretetünk iránta. Ezzel a gondolattal indítja a „Székelyföld leírása" című hatkötetes munkáját Orbán Balázs. Ez a gondolat vezérelje mindazokat, akik elindulnak felkeresni az Orbán Balázs által leírt falvakat, városokat, várromokat.
Orbán Balázs szobra 1995 óta áll Székelyudvarhely főterén. Nap mint nap találkozhatunk vele. Mégis, valamikor nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy megismerhették volna hatalmas művét, melyhez az első kiadás után több mint egy évszázadig alig lehetett hozzáférni. Csak kutatók, tudósok lapozgathatták s használhatták fel munkájuk során a benne leírt, kimeríthetetlen sok adatot.
Orbán Balázs korának egyik legnagyobb személyisége volt. 1862-1872 között bejárta az egész Székelyföldet, közel 500 települést. Földrajzi, történelmi, régészeti, geológiai, néprajzi és művelődéstörténeti szempontból vizsgálta a bejárt településeket, s olvasmányos útleírás formájában jelentette meg nagyszabású monográfiáját. Külön érdeme, hogy rengeteg értékes dokumentumfelvételt készített. Az erdélyi fényképezés úttörője volt, a legelső magyar fotóművészek közé tartozik. Sütő András állapította meg 1971-ben az Orbán Balázs fényképhagyatékát közzétevő kötet előszavában: „... a Székelyföld leírása a mai napig is egy néprajzi intézmény pótlásaként ontja adatait a székelység történelmi és társadalmi múltjáról".
A „legnagyobb székely" 1829. február 3-án született Lengyelfalván, báró Orbán János huszárszázados és a félig magyar, félig görög származású Knecktel Eugénia fiaként. A Mária Terézia a családnak bárói címet adományozott, amelyet azonban Orbán Balázs soha nem viselt! 1839-1844 között a székelyudvarhelyi római katolikus iskolába járt, ahol 5 osztályt végzett el. 1844-ben a református kollégiumba iratkozott be, de ezt már nem végezhette el, mert családja 1846-ban az édesanyja rokonságától örökölt vagyon megszerzése végett Konstantinápolyba költözött. A per elhúzódása miatt Törökországba rekedt Orbán Balázs 1847-ben utazást tett Kis-Ázsiában, Palesztinában, Szíriában, Egyiptomban, Görögországban. Erről az útjáról írta meg később hat kötetben az „Utazás Keleten” című munkáját, amely 1861-ben jelent meg.
1848-49-ben a Törökországban élő magyarokból szabadcsapatot szervezett és hazaindult a szabadságharc megsegítésére. Csak Vidinig jutott el 150 emberével, ott értesültek a szomorú világosi fegyverletételről. Annak ellenére, hogy nem vett részt a Szabadságharcban, a szabadcsapat szervezéséért száműzetésben kellett maradnia.
1849-1852 között Kossuth Lajoshoz költözött Kiutakiába.
1852-ben Kossuthtal együtt Londonba hajózott, ahol alkalma adódott, hogy a British Museum hatalmas gyűjteményei között tanulmányozza a történelmet, régészetet, művészettörténetet.
Később Jersey, majd Guernsey szigetén lakott, ahol Victor Hugo-val kötött barátságot. Tőle tanulta meg a fényképezőgép használatát.
1855-ben tért vissza Konstantinápolyba, ahonnan 1859-ben indult haza Lengyelfalvára.
1862-1868 között gyalogosan, szekérrel bejárta a Székelyföldet. 1868-ban jelent meg A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból című munkájának első kötete: Udvarhelyszék. 1869-ben a II. kötet: Csíkszék és a III. kötet: Háromszék, 1870-ben a IV. kötet: Marosszék, 1871-ben az V. kötet: Aranyosszék, végül 1873-ban a VI. kötet: Barcaság jelent meg.
1887-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául választotta.
1889-ben jelent meg a Székelyföld leírásának, pontosabban Aranyosszék leírásának folytatásaként Torda város és környéke című kötete.
Éveken át országgyűlési képviselő volt. A Tisztelt Házban sorra Marosvásárhelyt, Székelykeresztúrt, majd Berettyóújfalut képviselte.
1890. április 19-én halt meg Budapesten. Birtokán, Szejkefürdőn temették el a családi kriptába. Ez a kripta 1921-ben összeomlott, ezért koporsóját földbe helyezték. Mai síremlékét 1969-ben állították.
A nagy tudós, történész, író, fényképész, és – bátran állíthatjuk – természetjáró emlékét próbáltuk méltóképpen ápolni, amikor Orbán Balázs emléktúra néven honismereti túramozgalmat indítottunk el. Az emléktúra célja minél több székelyföldi település felkeresése, a műemlékek, még fellelhető várromok meglátogatása, lefényképezése, a még élő népművészeti értékek megismerése.
A Székelyföld falvait, városait gyalog, kerékpárral, társas gépkocsival, csoportosan vagy egyénileg is fel lehet keresni. A látogatást az igazoló lapokra tett bélyegzéssel igazolhatjuk.
Ezeket a parókiákon, postán, művelődési intézményekben, vendéglőkben stb. szerezhetjük be. A bélyegzőn a település neve kell hogy szerepeljen. Az igazolólapokat tartalmazó Túrafüzeteket az EKE osztályaitól lehet beszerezni.
2005. májusában a Szejkefürdőn a Székelyudvarhelyi EKE Osztály két napos sátortáborozást szervez azon túrázók számára, akik legalább 40 székelyföldi települést látogattak meg. A táborozás alkalmával egynapos gyalogtúrán (26 km) a résztvevők megkoszorúzzák Orbán Balázs székelyudvarhelyi, székelykeresztúri, lengyelfalvi szobrát, valamint Szejkefürdőn a síremlékét. A túra a Küküllő-dombvidéken, a Nagyküküllő és a Fehérnyikó vízválasztó gerincvonalán vezet végig, érintve az Orbán Balázs által ismertetett Kadács várát, a vidék legmagasabb pontját, a 932 m magas Rez-tetőt és Orbán Balázs szülőfaluját, Lengyelfalvát. Kerékpáros és társasgépkocsis túrát is szervezünk a Székelyudvarhely – Felsőboldogfalva – Bögöz – Agyagfalva – Nagygalambfalva – Székelykeresztúr – Rugonfalva – Székelyszentmihály – Nyikómalomfalva – Székelyszentlélek – Szejkefürdő útvonalon (56 km). A táborozás alkalmával fényképkiállítást rendezünk a résztvevők által a Székelyföld településein készített felvételekből. Minden emléktúrázó Orbán Balázs emlékplakettet kap. A legtöbb igazoló pecsétet összegyűjtő túrázók külön díszoklevelben részesülnek. Szeretnénk, ha a táborozás nem jelentené az Orbán Balázs emléktúra végét. Folytatni lehet, és folytatni kell a pecsétgyűjtő honismereti túrákat. A jövőben hasonló táborozásokat a Székelyföld többi székében is érdemes volna megszervezni.

Egy új programmal szeretnénk gazdagítani az EKE Kolozsvári Osztályának állandó éves programját. Ettől az évtől kezdődően, minden ősszel egy újabb teljesítménytúrát szervezünk, amely Kolozsvár legnagyobb szülöttjének, Hunyadi Mátyásnak állít majd emléket. Az útvonalat úgy jelöltük ki, hogy az átvezessen a kolozsváriak kedvelt kirándulóhelyein, a várostól délre fekvő Bükk-erdő dombvidékén.
A Hunyadi Mátyás teljesítménytúra 10, 20 és 40 km-es körutak formájában minden év októberének első szombatján lesz megszervezve. A teljesítménytúra felavató indítására az idén október 2-án, szombat reggel 7 órakor kerül sor.

Három távra lehet majd benevezni, a következő útvonalakon:
10 km: Kolozsvár – Gorbó-völgyi katonai gyakorlótér – Dumbráva-gerinc – Papok rétje – Brüll-kilátó – Gorbó-völgyi katonai gyakorlótér. Szintidő: 3 óra.
20 km: Kolozsvár – Gorbó-völgyi katonai gyakorlótér – Dumbráva-gerinc – Papok rétje – Árpád-csúcs – Mikesi házak – Bükki kemping – Diós – Plecska-völgy – Gorbó-völgyi katonai gyakorlótér. Szintidő: 5 óra 30 perc.
40 km: Kolozsvár – Gorbó-völgyi katonai gyakorlótér – Dumbráva-gerinc – Papok rétje – Árpád-csúcs – Égeres – Mikesi-völgy – Mikesi-tó – Gerinc – Bodzás – Mikesi házak – Bükki kemping – Diós – Plecska-völgy – Gorbó-völgyi katonai gyakorlótér. Szintidő: 10 óra.
Az ellenőrző pontok helye, azok magassága, nyitvatartási ideje, valamint az indítási és érkezési idők az igazoló füzetben és a benevezési lapokon lesznek feltüntetve.
A túrákon mindenki saját felelősségére vesz részt, felmérve saját fizikai erőnlétét és tájékozódási képességét. Az útvonalak teljes egészében jelezve vannak, ezek pontos leírása, valamint a térkép, megtalálható az igazoló füzetben. Baleset és eltévedés esetében a rendezők nem vállalnak felelősséget.
A benevezési díjat, mely a szervezési költségeket, az igazoló füzetet, a részvételt igazoló emléklap- és kitűző árát foglalja magába, a túrák indítási pontjánál levő megbízottnál lehet majd befizetni.

Benevezési díj:
–a 10 km-es túránál 50.000 lej, vagy 300 Ft/fő
–a 20 km-es túránál 65.000 lej, vagy 400 Ft/fő
–a 40 km-es túránál 80.000 lej, vagy 500 Ft/fő

A tagsági díj kifizetését igazoló EKE-tagoknak a benevezési díj 50 %-át kell fizetniük.
A más helységekből érkező résztvevők, ha igénylik, iskolai tornateremben lesznek elszállásolva. A szállás díja 35.000 lej, vagy 200 Ft/fő. Saját felszerelés szükséges.
A részvételi szándékot kérjük 2004. szeptember 1-ig jelezni a szervezők címére, de a helyszínen, az indítási pontnál is lehet jelentkezni.
Az indítási pont Kolozsvár Monostor (Mănãştur) lakónegyedi autó- és trolibusz végállomásától, déli irányba kb. 2 km-re, a Gorbó-völgy elején elterülő katonai gyakorlótér melletti ún. Bádog-csárdánál lesz.
A túrák teljesítését akkor ismerjük el, ha a résztvevő a szabályoknak megfelelően benevezett, minden kijelölt ellenőrző ponton átment, bélyegeztetett, és megszabott idő alatt teljesítette a távot.
Kérjük azokat a résztvevőket, akik a túrát valamilyen okból nem akarják, vagy nem tudják folytatni, hogy a legközelebbi ellenőrző ponton tudassák azt a bíróval illetve a szervezőkkel.

A részvételi szándékot jelezni, illetve bővebb tájékoztatást kapni a következő címen lehet:
EKE Kolozsvári Osztály (SCA – Filiala Cluj), 400095 Kolozsvár (Cluj), str. Iuliu Maniu (Szentegyház utca) nr. 7/5, e-mail: ktibi@secpral.ro – Kardos Tibor, tel: 0264/540487 - Bagaméri Béla.

A máramarosi Iza és Lápos folyó völgyének természeti szépségekben gazdag, varázslatos tájait észak felől a Máramarosi-havasok, délnyugatról a Gutin-hegység, míg délkeletről a Cibles, vagy ahogyan még nevezik, a Széples határolják. Az első hegység kristályos palákból áll és sűrű erdőségekkel borított, az utóbbi két hegy vulkanikus eredetű, jellegzetes formájuk a hajdani tűzhányóra utaló kúpos, szénakazal alak.
Máramaros természeti gazdagságát a megye területének mintegy háromnegyedét kitevő erdők és hegyvidéki legelők alkotják. Az emberkéz alkotta jellegzetes értékek között első helyen áll a fafaragásos művészet, a faragott kapuk és fából épített templomok, melyek megteremtették Máramaros hírnevét. Ugyanakkor jellegzetesek a tiszta háztájak, a kis szövőműhelyek, amelyekben a helybeliek maguk állítják elő a vidék sajátos, sokszínű népviseletét.
Az országos viszonylatban ritkaságszámba menő 93 fatemplom igazi jellegzetessége a karcsú, égretörő torony, az emeletes tetőszerkezet, a fagerendázatból épült épületváz, amelynek a kizárólag tölgy- vagy fenyőfából készült építészeti elemeit soha sem illesztik össze fémrögzítőkkel. A templomok előtere (pronaosz) – a templomhajótól a szentélyzáródással, ikonosztázzal elhatárolt, legtöbb esetben a nyolcszög öt oldalával záródó szentély – a bizánci stílus jeleit mutatja, míg a fából épült tornyok alakja és szerkezete kétségtelenül a gót stílust juttatják eszünkbe.
Az Iza- és a Lápos-völgy medencéi keletről, az 1418 m magasságban húzódó Priszlop-hágó, délről a 817 m magas Şetref-hágó, de Nagybánya, illetve Máramarossziget felől is megközelíthetőek.
Az Iza folyó mentén, amely a Tisza bal oldali mellékága, egymásután sorakoznak a XIV. századtól kezdve alapított és okiratokban említett települések.
Dragomérfalva (Dragomireşti) az izaszacsali ún. Popasul Izei motel után következik, már 1385-ben említett település. A falu temploma már messziről felkelti figyelmünket kiegyensúlyozott arányaival. Ennek a máramarosi régióra jellegzetes épületnek az értékét az is mutatja, hogy a pontos másolatát a bukaresti Falumúzeumban helyezték el.
Izakonyha (Bogdan Voda vagy Cuhea) történelmi nevű helység, a moldovai államot alapító Bogdan fejedelem emlékét őrzi. A most látható, de a régi alapokra épített műemlék templomát 1722-ben építették fenyőgerendákból és falain található festményeivel, továbbá a fából faragott sodronykötél utánzatú, a falon körbevonuló és a végtelent jelképező díszével tűnik ki.
A helységtől alig három km-re található Jódfalva (Ieud), amely az 1364-es évtől szerepel az egykori okiratokban. Itt két jellegzetes máramarosi fatemplomot is találunk, amelyek közül a régebbi 1699-ben épült, mindkettő hasonló tervek alapján: fenyőgerendákból, kis ablakokkal, emeletes tetőzettel, egyszerű toronnyal és bizánci jellegű festményekkel, melyek között üvegre festett szentképeket is találunk. A dombtetőre épült temetőkerti fatemplomhoz kálvária-stációkkal kiképzett út vezet fel.
Közelében, újra a műút mellett található Sajó (Şieu) falu 1599-ben épült fatemploma, mely pitvarral, tölgyfa ajtóval és szép árkádokkal van kiképezve.
Innen újabb kitérővel déli irányban található Sajómező (Poienile Izei), ahol a legrégibb, de nagyon jó állapotban megőrzött, 1604-ben épült templomot kereshetjük fel. Jellemzője a szentély négyszög alakú alaprajza, a szentélyzáródás és a szintén sajátosságnak számító, a mennyezetet félkörben ívelő, fából épített bolthajtás.
Utunk következő állomása Rozália (Rozavlea), ahol egy hangulatos hegyaljai gyümölcsfaligetben, egy igen magas torony csúcsosodik az égre. A tölgy- és fenyőgerendákból épített templom 1717 óta áll itt. Abban az évben építették, amikor az utolsó Erdélyt pusztító tatárjárás történt, az, amelynek emléke Széken is gyászként maradt fenn.
Barcánfalva (Bârsana) az Iza-völgy legnagyobb községe, impozáns építménysorozatával a vidék igazi gyöngyszeme. Az 1720-ban épült fatemplomát egy sor egyházi épülettel együtt 1989 után újraépítették. Ugyanebben a helységben található egy görögkeleti kolostor. Érdekessége a nyári oltár, mely a szerzetesek, a kalugyerek sajátos építménye, a harangláb és az ún. Aghiasmatar, egy olyan épület amelyben a vizet szentelik Leginkább a japán pagodákhoz hasonlítható. A sétányok övezte, díszesen kiképezett park közepén álló épületegyüttes sajátosan máramarosi jelleggel bír. Itt vendégfogadásra és faluturizmusra is készülnek. A kolostor templomát az eredeti templom 600 éves fennállásának az emlékére újraépítették.
Elhagyva az Iza völgyét, a Róna, és a Mára mellékágai irányába, eljutunk Aknasugatagra (Ocna-Şugatag), ahol az egykori régi sóbánya beomlása nyomán strand keletkezett és több medencével kiképzett szórakozópark létesült.
Közelében, Sugatag-faluban egy régi 1713-ban épült templom alapzatán új, arányaiért figyelmet érdemlő fatemplomot csodálhatunk meg.
Deszefalván (Deseşti) a DN18 számú Nagybányát Máramarosszigettel összekötő műúton találjuk az UNESCO által a világörökség részeként nyilvántartott egyik fatemplomot (a többi öt Barcánfalván, Jódon, Sajómezőn, Budfalván és Dióshalmon található). Műkincsnek számító építészeti és berendezési tárgyakat tartalmaz.
Visszatérve a rónaszéki völgybe, Budfalvára (Budeşti) érünk, ahol megcsodálhatjuk az 1443 m magasságú Gutin hegységet, Kakastaréj nevű fűrészgerincével.
Budfalván találjuk a Szent Miklós tiszteletére szentelt hatalmas fatemplomot, amelyet méretei miatt katedrálisnak neveznek. Az 1642-ben készült, nagyszabású és robusztus építményt szintén a négy fiatornyos torony jellemzi. További érdekesség itt is az üvegre festett szentképgyűjtemény, valamint itt őrzik a leghíresebb erdélyi román betyár, Pintea vitéz páncélingét is, mint rendkívüli látnivalót.
Kapnikbánya (Cavnic) elhagyása után Dióshalom (Surdeşti) következik, amelynek 1760-ban épült fatemploma egyedülálló a világrekordnak számító karcsú, 54 m magasságú tornya miatt.
Közvetlen szomszédságában, Nyárfáson (Plopiş) az ugyancsak a XVIII. században épült templom már az Észak-Erdélyre jellemző építkezés jeleit viseli, szintén az UNESCO által nyilvántartott remekmű. Négy fiatornya van, a templomon két sor ablak húzódik, belső ívelt tartókkal, melyek már barokk hatást tükröznek. A zömök harangtorony védelmi célokat szolgáló építményt sejtet, úgy, ahogyan ezt más erdélyi templomoknál is tapasztalhatjuk.
A Lápos-völgyi Rogozon két hasonló fatemplommal is találkozunk. Az egyik, az erdélyi, pontosabban a láposvölgyi fatemplomok mintapéldánya, a temetőkertben van felépítve és a Szent Arkangyalok tiszteletére van szentelve. Kitűnik túlzott díszítőelemeivel, kúpos tornyával, továbbá a gerendavégek lófejben való kiképzésével. A bejárati ajtó szilfából faragott vésetei nagy művészi hozzáértésről tanúskodnak.
A máramarosi ortodox templomok építészeti jellegzetessége kihangsúlyozódik, ha Erdély más részeiről való fatemplomokkal hasonlítjuk össze őket. Példának hozhatjuk fel a Szilágy megyei Csíszérről származó és a kolozsvári szabadtéri népművészeti múzeumban kiállított, domináns stílusjegyeket viselő templomot, melynek fő jellemzői az alacsony, zömök torony, az egyszerű, tehát nem emeletes tetőszerkezet és a templom déli oldalán végigfutó tornác, melyek lényegesen eltérnek a máramarosi templomoktól.
Egy Iza- és a Lápos-völgyi körút – a művészeti értékek megismerése mellett – a szép vidéket csodáló turistáknak is igazi élményt jelent, bármely évszakban.

I. Nadişan, O. Bandula: Maramureş, Ed. Sport-Turism, Bucureşti 1980.
I. Mitru: Bisericile de lemn din Maramureş, 1999.

Kezemben tartom Ajtay Ferenc legújabb tudománynépszerűsítő könyvecskéjét és arra gondolok, milyen jó, hogy vannak még közöttünk olyan nemzettársaink, akik szép, világos magyar nyelven, közérthetően, mégis tudományos igényességgel tesznek ismereteket közkinccsé.
A szerző könyvében felsorakoztatja mindazt, ami Földünkről az átlagolvasónak is illik tudni. Csillagászatból, általános geológiából, tektonikából, ásványtanból, kőzettanból, ökológiából kapunk ízelítőt. Kitér a tudományágak történeti fejlődésére és megismertet a legújabb tudományos eredményekkel.
A könyvecske olvasása közben döbbenünk csak igazán rá arra, hogy minden káprázatos technikai tudása ellenére milyen törpe az ember akkor, amikor a kozmosz hatalmas erőivel áll szemben. Bámulatos, hogy a véletlenek milyen sorozatára volt szükség ahhoz, hogy itt lehessünk a kék bolygón. Szinte hihetetlen, hogy élünk! Hasonló megállapításra jut könyvében Paul Davies, Templeton-díjas világhírű fizikus is. Hadd idézzük szavait: „... az élet általunk ismert formája rendkívül érzékenyen függ a természeti törvények alakjától, továbbá a részecsketömegek, hatóerők stb. értékeinek látszólag teljesen véletlenszerű alakulásától... amennyiben Istent játszanánk, s ötletszerű gombnyomogatással választanánk ki ezeknek a mennyiségeknek az értékeit, azt találnánk, hogy akárhogy is babrálnánk a gombokkal, az esetek döntő többségében lakhatatlan világegyetemet teremtenénk. Úgy tűnik, e gombok működésének végtelen pontossággal kell összehangolódnia, ha egy életet virágoztató világegyetemet akarunk." Külön is szólnom kell Ajtay Ferenc stílusáról. Számítógépes, internetes, kapkodó világunkban, amikor már sok embernek sem ideje sem türelme nincs ahhoz, hogy értelmes, szép mondatokban fejezze ki magát, hiszen gombnyomogatással is lehet információkat közölni, külön élvezet olvasni a szép magyarsággal megírt, világos mondatokat.
Értelmünk nehezen fogja fel a végtelent, nem könnyen igazódik el a nagy számok birodalmában. Ezért külön érdeme a szerzőnek, hogy részarányosan lekicsinyítve szemléltet méreteket, eseményeket (bolygók nagysága: borsó, cseresznye, kókuszdió, alma stb., vagy földtörténeti események egy évre zsugorított időskálán).
Az Otthonunk a Földnek ott a helye a könyvespolcunkon. Ha bármilyen bolygónkkal kapcsolatos adatra van szükségünk, mindig kezünk ügyében lehet, mint amolyan kis "házienciklopédia".
Külön elismerés illeti a Tinivár kiadót a könyv szép, igényes kivitelezéséért, kifogástalan nyomdatechnikájáért. Kár, hogy a tartalomjegyzék kimaradt, az megkönnyítené a könyvben való eligazodást.
Végezetül hadd idézzek még néhány gondolatot Paul Daviestől: „Mi, akik az Univerzum gyermekei vagyunk – a csillagok életre kelt pora – el tudunk töprengeni ugyanennek az Univerzumnak a természetéről, olyannyira, hogy olykor az azt működtető törvényekbe is bepillanthatunk. Rejtély, miként kapcsolódunk ilyen kozmikus dimenziókba. Ez a kapcsolat azonban vitán felül létezik."

Értékes ajándékkal lepett meg Dukrét Géza, a Bihari EKE elnöke: a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség kiadásában megjelenő Partiumi füzetek sorozat 20-29. köteteit adta át az EKE könyvtár számára. A Dukrét Géza szerkesztésében már évek óta megjelenő könyvsorozat értékes honismereti tudásanyagot közöl elsősorban a Partiumról. A Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság és könyvsorozata egy olyan értékes alkotóműhelyt teremtett, amelynek keretei között komoly tudományos kutató-, felmérő- és összegző munka folyik.
A Partiumi füzetek sorozat 20. kötete a Partiumban és Erdélyben fellelhető Turulmadaras emlékműveink állapotát mutatja be. Ezek az emlékművek legnagyobb része a magyar honfoglalás 1896-os millenniumi ünnepségei alkalmával lettek felállítva, de ilyen emlékművet találunk Petőfi fehéregyházi obeliszkjén vagy a madéfalvi Siculicidum emlékművén is.
A 21. kötet A nagyváradi egészségügyi oktatás történetéből közöl adatokat. Dr. Mózes Károly, a kötet szerzője rövid áttekintést ad a Nagyváradon már a XII. századtól létező kórházak és az ápoló személyzet helyzetéről, a XX. század elejét jellemző állapotokról, amikor Bihar vármegyében negyvenhárom orvosi körzet létezett és minden körzethez legalább ötven helység tartozott, olymódon, hogy a megyének 447 településén semmiféle képzett egészségügyi személyzet nem volt, egészen az 1948-as tanügyi reform nyomán létrejött egészségügyi oktatásig.
A 22. kötet címe Rév, Erdély sziklakapuja. A kötet szerzői – Juhász Viktor, J. Orth Ibolya, Daday János, Kál Géczi Mihály és Venczel Márton – egy gyönyörű kirándulóhelyet, a Révi-szorost mutatják be, nemcsak a természetjáró, hanem a helytörténész és a természetvédő szemével. A kötet a révi Zichy-barlang felfedezésének 100. évfordulója alkalmából jelent meg.
A 23. kötet valójában egy 420 oldalas évkönyv, amelynek összegyűjtött írásai A műemlékvédelem fölöttébb szükséges voltáról igyekeznek meggyőzni az olvasót, ha ez még egyáltalán szükséges. A kötet első fele a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság 1993-ban történt alapításától napjainkig végzett tevékenységét vázolja fel, a kötet második fele pedig honismereti tanulmányokat tartalmaz.
A 24. kötetben Nánási Zoltán dr. Andrássy Ernőnek, az Érmellék több tudomány iránt érdeklődő orvosának állít emléket. Andrássy Ernő munkásságát az orvosi feladatkör elvégzésén túl az Érmellék természeti és történelmi kincseinek feltárása és bemutatása jelentette, amely végső soron az érmihályfalvi Andrássy múzeum megalapításában érte el célját.
Nagyvárad tudós püspökei életéről a 25. kötetben olvashatunk. Nagyvárad számos római katolikus főpapja példásan hozzájárult a magyar kultúra, tudomány és művelődés fejlesztéséhez. A kötetben megtaláljuk dr. Schlauch Lőrinc bíboros, Rómer Ferenc Flóris apát-kanonok, Pázmány Péter bíboros-érsek, dr. Karácsonyi János nagyprépost, Bunyitay Vincze és Ipolyi Arnold püspökök életrajzát.
A 26., 27. és 28. kötetek helységmonográfiákat tartalmaznak. György Irén Szalacs, Antal Béla Biharpüspöki, Balláné Bakó Erzsébet és Török Ferenc Albis bemutatását írták meg. A kötetek szerzői e három Bihar megyei település teljes képét tárják elénk, a természeti és földrajzi leíráson túl felelevenítik a régészeti leletek és írásos források által megerősített helytörténetet, jellemző néprajzi feljegyzéseket közölnek, valamint bemutatják a mai településnépesedés, egyház, oktatás és közművelődés állapotát.
A 29. kötet dr. Károly Irén József életét és munkásságát ismerteti. Pásztai Ottó, a kötet szerzője úgy jellemzi a jeles nagyváradi fizikust, mint „aki fényt hagyott maga után ...”. Valóban, Károly Irén József a szikratávíró feltalálója, a röntgensugarak kutatója, valamint a nagyváradi villanytelep és a város villanyvilágításának megtervezője a szó szoros értelmében is fényt hagyott maga után.
Külön méltatást érdemel a könyvsorozat megjelentetését anyagilag támogató Bihar Megyei Tanács, amely felismerte a helytörténeti kutatás fontosságát és odafigyel a magyar nyelven megjelenő könyvekre is.

A Kolozsvári EKE idei külföldi kirándulásának célja a Felvidék meglátogatása volt. Néhány nappal az EU csatlakozás után indultunk a Prezensky Tibor szervezte, Magyari Gábor vezette utunkra; nem kevés izgalommal vártuk, hogyan fogad majd minket EURÓPA. Civilizált, gyors határátlépés következett és már folytattuk is utunkat Budapesten keresztül Komárom felé. A délutáni órákban ugyanolyan civilizált körülmények között léptük át a magyar–szlovák határt és máris Komáromban voltunk. A Közép-Európa legnagyobb erődrendszerével büszkélkedő város utcái az oroszlánszívű városvédőnek, Klapka Györgynek, valamint a város nagy szülötteinek, Jókai Mórnak és Lehár Ferencnek az emlékét idézik. A komáromiak büszkesége a rendszerváltás után elkezdett, ma is épülő Európa-udvar, amelynek célja az európai országok építészetének a bemutatása. Az egyik kaputorony tetején a magyar Szent Koronát láthatjuk, a torony udvar felőli homlokzatán Szent István és Gizella szobra található, ezért ezt a bejáratot Magyar Kapunak nevezik. Az erdélyi házat Mátyás király szobra díszíti, mellette székelykapu épült. Komárom a XVIII-XIX. században Magyarország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt, hajógyára Európa-szerte híressé tette. Ma a város mindenekelőtt a felvidéki magyarság szellemi és kulturális központja.
Komáromot elhagyva, a Csallóközön keresztül – mely Európa legnagyobb folyami szigete – vezetett utunk Pozsony felé. A mai Szlovákia fővárosa, egykor a háromrészre szakadt Magyarország Habsburg uralom alá került részének volt a fővárosa. Itt tartották a magyar országgyűléseket, itt koronázták a Habsburg-házi magyar királyokat évszázadokon keresztül. Városnéző sétánkat Pozsony legimpozánsabb templománál, a gótikus Szent Márton-dómnál kezdtük, amelynek építését a XIV. században kezdték el és évszázadokon keresztül alakították ki mai formáját. A 85 m magas tornyát díszítő hárommázsás aranyozott korona jelzi, hogy Buda elestétől, 1541-től 1848-ig itt koronázták a magyar királyokat. Sétánk során megcsodáltuk a jóízléssel felújított, szebbnél szebb épületeket, a Szent Mihály-kaput és tornyot – Pozsony egyetlen megmaradt középkori kapuját –, a Hercegprímási palotát, udvarán a Szent György-szobros szökőkúttal, a pozsonyi Dietát, az 1572-ben épült Roland-kutat, a régi Városházát, a főúri palotákat, amelyek közül a legimpozánsabb a Grassalkovich-palota (XVIII. század), ma a szlovák köztársasági elnök rezidenciája. A látnivaló rengeteg, de búcsúzunk Pozsonytól, igyekszünk a város fölé emelkedő várba, amelynek építése a XV. században kezdődött, Luxemburgi Zsigmond király idejében. Alakja szabályos négyszög, négy sarkán sisakos toronnyal. Lenyűgöző látvány!

Pozsonyból Dévény várának romjához vezetett utunk, amely a Duna és a Morva folyó összefolyásánál, egy 80 m magas mészkőszirten fekszik. A XIII. századból származó vár Magyarország nyugati kapujának számított, történelme során többször cserélt gazdát, míg 1809-ben Napóleon seregei felrobbantották, mindössze néhány fala és tornya maradt meg.
Dévény után Vöröskő várába látogattunk. Ez a XIII. században épült vár a Magyarország nyugati határait védő várrendszer része volt, ma Nyugat-Szlovákia leggazdagabb antik bútorgyűjteményének ad otthont. Az épületet reprezentatív célokra is használják, többek között itt tartották 2002-ben a visegrádi országok kormányfőinek a találkozóját. Különleges látványosságnak számít Európa egyik legnagyobb, a vár alagsorában kialakított pincerendszere, a raktározóhelyiségekkel, börtönnel, kínzókamrával, mesterséges barlanggal együtt.
Ezután következett Nagyszombat, a templomok városa, mely évszázadokon keresztül Magyarország katolikus egyházi központja volt, ugyanis miután a törökök 1543-ban elfoglalták Esztergomot, ide helyezték át az érsekség székhelyét, mely itt működött 1820-ig, azután visszaköltöztették Esztergomba. Ugyancsak e városban alapította meg 1635-ben Pázmány Péter a budapesti Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem jogelődjét, a jezsuita egyetemet, amelyet 1777-ben költöztettek Budára a könytárral és a nyomdával együtt.
A közeli Galánta parkjában modern Kodály-emlékművet állítottak a nagy magyar zeneszerző emlékére. Kodály Zoltán híres művében, a Galántai táncokban ennek a vidéknek a zenéjét dolgozta fel. A városka két Esterházy-kastéllyal is büszkélkedhet, a kisebbik reneszánsz stílusban épült a XVII. század elején, frissen renoválva várja a látogatókat a köréje épített lakótelepen, a nagyobbik az angol romantikus kastélyokra emlékeztet, jóval látványosabb, csak sajnos nagyon elhanyagolt állapotban van.
Deáki a magyar művelődéstörténet egyik legfontosabb helye. Román kori temploma egyik legősibb egyházi műemlékünk. A templom legrégibb része a Szent István- kápolna, amely a hagyomány szerint még akkor épült, amikor első királyunk rendeletére minden tíz falunak kellett egy templomot építenie, de a XII. század elején már dokumentumok bizonyítják létezését. A Szent István által ide telepített bencés szerzetesek használták a Pray-kódex néven ismert szertartási könyvet, amelynek egyik lapján olvasható az első magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd szövege. A szentély felett, az emeleten a szerzetesek lakhelyéül szolgáló fülkéket néztük meg, ahova korabeli, keskeny, sötét, fából készült csigalépcsőn kanyarogva értünk fel. Ilyen emeletes templom mindössze három van egész Európában.
Nyitra a XIX. században szláv fejedelmi központ, majd a Nagy-Morva Birodalom központja volt. A honfoglaló magyarok a város melletti Zobor-hegy alatt ütköztek meg Szvatopluk morva fejedelem seregével, ennek emlékére állítottak ide a millenium évében turulmadaras emlékművet, amelyet a szlovákok 1919-ben felrobbantottak. A város XV. században épült püspöki székesegyháza egyike a leggazdagabb díszítésű felvidéki templomoknak, bejáratához szentek szobraival díszített lépcsősor vezet. A templombelső színes márvány borítások, stukkódíszítések, falfestmények és díszes sírkövek kincsestára.
A kistapolcsányi kastély reneszánsz stílusban épült, gyönyörű, árkádos belső udvarral, szépen rendben tartott arborétum veszi körül. Ma egyik része múzeumként, másik része elegáns szállodaként működik.
Garamszentbenedek kéttornyú, koragótikus stílusban épült temploma egyes mérések szerint éppen Európa középpontjában fekszik. A Felvidék legszebb kolostoregyüttesének tartják, csodálatos a gazdagon díszített, gótikus főkapuja. A gyönyörű festett üvegablakokon sejtelmesen beszűrödő fény fokozza a templom ódon hangulatát.
Ezután Léván az egykori török végvár romjait látogatjuk meg. A várat, amelyet IV. Béla építtetett, a törökök csak egy évig bírták, de a kuruc, labanc időkben is sok harcot látott. A lévai várban tartotta esküvőjét Ocskay László brigadéros Tisza Ilonával (Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig). A várat végül Vak Bottyán robbantotta fel 1709-ben, azóta rom.
Selmecbánya káprázatos fekvésű, középkori hangulatú város, zegzugos kis utcái szabálytalanul kanyarognak a domboldalakon. A XIII. században a magyar királyok német bányászokat telepítettek ide, akik mesterségbeli tudásuk mellett magukkal hozták a város szervezési szokásait is, így a XIV-XV. századra Selmecbánya fejlett bányászvárossá nőtte ki magát. 1763-ban Mária Terézia Bányászati akadémiát alapított a városban, amelyet 1919-ben költöztettek át Miskolcra. Városnéző sétánk során eljutottunk a líceum épületéhez, ahol emléktábla jelzi, hogy 1838-39-ben itt tanult Petőfi Sándor. Azután az ásványtani kiállítást néztük meg, ahol a felvidéki bányákból származó kőzetek mellett távoli országokból származó kőzetképződményeket is megcsodálhattunk. Selmecbánya 1993-tól a Világörökség részét képezi.
Zólyom várát 1370-80 között építtette Nagy Lajos király, és környékbeli vadászatai alkalmával használta. Itt született Balassi Bálint (1554-1594), a legjelentősebb magyar reneszánsz költő. A várban kapott helyet a Szlovák Nemzeti Galéria festmény- és műtárgy gyűjteménye. A kiállítás becses darabja a lőcsei Szent Jakab-templom oltárának az Utolsó vacsorát ábrázoló jelenete. Gyönyörű a lovagterem német-római uralkodók arcképével díszített fakazettás mennyezete is.
Besztercebánya a leggazdagabb felvidéki bányászváros, a rézbányászat központja. A város központjából kitiltották a járműforgalmat, az utcákat díszburkolattal látták el, a gyönyörű gótikus és reneszánsz épületeket ízlésesen felújították, mondhatni, hogy igazi európai várossá vált. A várnegyed legfontosabb látnivalója a XIII. századból származó Mária-templom, vagy német templom és a benne található, Lőcsei Pál által készített Szent Borbála-oltár. Gyönyörű a templom külső fala, az üveg alatt őrzött, XV. századból származó, késő gótikus szoborcsoport, amely Krisztust ábrázolja az Olajfák-hegyén. Figyelemre méltó a Mátyás-ház, mely nagy királyunk szálláshelyéül szolgált, és a Bethlen-ház, ahol Bethlen Gábort magyar királlyá választották, de nem koronáztatta meg magát.
Ennyi emberalkotta szépség után egy kicsit visszatértünk a természet szépségeihez, a deményfalvi Szabadság-cseppkőbarlangot látogattuk meg, amely az Alacsony-Tátra északi oldalán, a deményfalvi völgyben található. Az 1921-ben felfedezett barlangnak mára már egy 1800 m hosszú szakaszát nyitották meg a látogatók előtt. Megcsodálhattuk a hatalmas méretű, vörös, sárga és fehér színű, függő és álló cseppköveket, valamint az ezek összenövéséből kialakult oszlopokat, a szemet gyönyörködtető csipkeszerű képződményeket.
A barlang csodálatos világát elhagyva, Hybbébe mentünk, a település központjában álló hófehér színű katolikus erődtemplomba, amelynek kriptájába temették el Balassi Bálintot. A templomban emléktáblát helyeztek el a költő tiszteletére.
Ezután a pribilinai skanzent látogattuk meg, amelyet a liptói víztároló építésekor elárasztott falvak építészeti emlékeiből állítottak össze: XII-XIII. századból származó gótikus templom, XIV. századi kúria, parasztházak eredeti berendezéssel, különféle mesterségek műhelyei. Innen már látszanak a Magas-Tátra, a világ legkisebb területű magashegységének hófödte csúcsai. Különösen szép látványt nyújt a Szepesi-medence felől érkezőknek a sík területből egyetlen lendülettel 2500 m fölé emelkedő, díszletszerű hegyvonulat. A Magas-Tátra legnagyobb gleccsertava, a Csorba-tó, idilli környezetével felejthetetlen emlék marad számunkra, akárcsak a csodálatosan szép Tarpataki-vízesések, amelyeket Csontváry Kosztka Tivadar festménye tett igazán híressé.
A nagyőri reneszánsz stílusú, szépen felújított kastély – Mednyánszky László (1852-1919) festőművész gyermekkorának színhelye – a művész korai festői korszakából származó alkotásokból berendezett kiállítással várja a látogatókat.
Késmárk a XVII. században már a felvidéki evangélikusok vallási központja volt, ennek emlékét őrzi a város két evangélikus temploma és az evangélikus líceum. A régi evangélikus fatemplom 1690-1717 között épült, az akkori szabályok szerint a város falain kívül, kizárólag fából, torony és harang nélkül. Az új evangélikus templom – piros téglaburkolatú, eklektikus kupolás, harangtornyos épület – 1896-ban készült. A templomban van Thököly Imre (1657-1705) fejedelem mauzóleuma. A számkivetésben, Törökországban elhunyt kuruc vezér hamvait 1906-ban hozták Késmárkra, hogy a haza földjében nyugodjon. A késmárki Thököly-vár eredetileg apácazárdának épült, majd több tulajdonoscsere után került a család birtokába, ők alakították ki a vár mai reneszánsz jellegét.
Csütörtökhelyen a XIII. században épült román stílusú Szent László-templomot és a hozzáépített gótikus stílusú Zápolya-kápolnát néztük meg. A XV. században épült, gótikus szobrokkal, oszlopokkal és csipkézésekkel gazdagon díszített kápolna a magyar gótika remekműve.
Lőcse évszázadokon át a szepességi városok szövetségének közigazgatási központja volt, biztosítva lakosságának az anyagi jólétet, a művészetek virágzását. A város főterét uraló Szent Jakab-templom a Felvidék második legnagyobb gótikus temploma. Legértékesebb része a világ legnagyobb szárnyasoltáraként számontartott Szent Jakab-főoltár. A hársfából készült remekművön Pál mester tíz éven át dolgozott. A főoltár középső alakja a 2,5 m magas Madonna a gyermek Jézussal, az oltár alsó részén, a predellán, az Utolsó vacsora képe tárul elénk. A főoltáron kívül még jó néhány gyönyörű szárnyasoltára van a templomnak, nem is elég egy látogatás a sok gyönyörűség befogadására!
Sietnünk kell, hiszen újabb látnivalókkal vár Krasznahorka büszke vára, a Felvidék talán leghíresebb vára. A XIV. században épült vár fontos védelmi szerepet töltött be a törökök elleni küzdelemben. Tulajdonosai a Máriássy, Bebek, a XVII. századtól pedig az Andrássy család, ez utóbbiak alakították át reneszánsz várkastéllyá. A várban berendezett múzeum egy magyar arisztokrata család személyes tárgyain keresztül többszáz év szokásait, mindennapjait mutatja be. Kastélylátogatásunk vége felé egyszerre csak felcsendült valahonnan a Krasznahorka büszke vára kezdetű kurucnóta ...
A kastélyból az Andrássy-mauzóleumhoz vezetett utunk. A temetkezési helyet Andrássy Dénes építtette – a Tadzs Mahal mintájára – imádott feleségének, Franciskának, majd később őt is oda temették.
Utunk utolsó állomása Kassa, mely évszázadokon keresztül volt a Felvidék kulturális központja. A Szent Erzsébet-székesegyház a Felvidék legnagyobb temploma, ugyanakkor a magyar gótikus építészet legjelentősebb alkotása. Építését a XIV. században kezdték el, többször hozzáépítettek, javították. A legszebb részletek Mátyás király idejében épültek. Domborművekkel díszített főkapuit érdemes alaposan szemügyre venni. A templom belülről is lenyűgöző látványt nyújt. XV. századi főoltárának közepén három szobor található: Szűz Mária a gyermek Jézussal, kétoldalán a bibliai Szent Erzsébet és Árpádházi Szent Erzsébet. Ebben a templomban található a Rákóczi-kripta, benne II. Rákóczi Ferenc márványkoporsója. Koszorúnkat a templom külső falán található Rákóczi-domborműre helyeztük. Búcsúzunk Kassától, a Felvidéktől, időnk lejárt, estére haza kell érnünk, de még előtte megállunk Debrecenben, hogy a Déry-múzeumban megcsodáljuk a Munkácsy-trilógiát, azt a három csodálatos festményt, amit maga az alkotóművész sem látott egyszerre.
Kirándulásunk során egy napra átruccantunk Krakkóba, erről külön cikk számol be.

A 2004. májusi kirándulás egyik nagyon szép napját idézném fel, melyet Lengyelországban töltöttünk.
Gondolataim a kedves, szőlőhegyek ölébe zárt kisvárosból, Szilágysomlyóból indulnak. Gyermekkorom óta érzelmi szálak fűznek a Magura alján fekvő városhoz, a drága rokonaimnál töltött szép nyarak emlékét szívemben őrzöm. A város központjában lévő Báthory-vár bástyái ma is középkori hangulatot árasztanak. Itt született 1533-ban Báthory István, Erdély fejedelme és Lengyelország királya. Kimagasló történelmi személyisége beépült az erdélyi köztudatba. Példamutató számunkra az a tény, hogy lengyel királyként is hűséges maradt Erdélyországhoz, gondoskodott az általa alapított kolozsvári főiskolákról, ezek jezsuita tanárairól, diákjairól és könyvtáráról.
Királysága kitűnő haderejét a töröknek Európából való kiűzésére és Lengyelország, Magyarország és Erdély egyesítésére kívánta felhasználni. Tervét 1586-ban bekövetkezett halála hiúsította meg. Síremléke Krakkóban, a hajdani lengyel fővárosban, a lengyel királyok koronázó templomának kriptájában van.
Megilletődötten állunk a Wawel székesegyház gótikus boltívei alatt Báthory István síremlékénél, miközben elhelyezzük az EKE nemzetiszín-szalagos kis koszorúját. A barokk síremléken oroszlánok őrzik a nagy királyt.
Megcsodáljuk a Wawelt a Visztula partján, csúcsán a királyi palotával és a székesegyházzal, amelyeket védőfal vesz körül. Elragadó ez az épületegyüttes. A templom központi részét tizennyolc – főképpen reneszánsz és barokk – kápolna övezi. Legértékesebb a Zsigmond kápolna, Európa egyik legszebb reneszánsz alkotása, mely egyben az utolsó Jagellók mauzóleuma. Tetejét aranyozott lemez borítja. Itt, a templomban találjuk Báthory István lengyel feleségének, Jagelló Annának hófehér márvány síremlékét. A királyi palota udvarán megcsodáljuk az Európa legszebb műemlékei közé sorolt reneszánsz árkádokat. A műkincsek közül kitűnik a gobelin faliszőnyegek híres kollekciója, melynek legnagyobb dísze Zsigmond Ágost király (1548-1572) megrendelésére készült.
Rengeteg néznivaló volna még: a fegyvertár, a koronaékszerek gyűjteménye, ám sürget az idő, és utazásunk során sok csodálnivaló vár még ránk.
Már messziről feltűnik a megragadó szépségű gótikus Mária-templom, melynek oromzatát két torony díszíti. A magasabbikból óránként felhangzik a középkor óta mindmáig változatlan kürtszó.
Hatalmas gótikus szárnyas oltára a bazilika legértékesebb kincse. Wit Stwoss (Weit Stoss), német festő, szobrász, rézmetsző alkotása a krakkói polgárok alapítványának támogatásával készült 1477-89 között. A fából faragott oltár egészében és minden alakjában hatalmas alkotás, hosszú ideig mintául szolgált Kelet-Európa késő gótikus szobrászatának. A szerkezet anyaga tölgyfa, a szobroké hárs. Hatása monumentális.
A Fő piactér – közepén a XIV. században a posztókereskedők számára emelt Posztócsarnokkal – évszázadok óta a város központja.
Nehéz szívvel mondunk búcsút a csodálatos városnak, nagyon örvendünk, hogy noha csak néhány órára voltunk vendégei, felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk.

Az Erdélyi Kárpát-Egyesület Marosvásárhelyi Osztálya május 23-24-én több jelzésfestő munkatúrát szervezett, ezek párhuzamosan zajlottak két helyszínen: a Maros-völgyében és a Parajdtól 15 km-re levő Bogdán-menedékház körül.

A főúttól a Bogdán-menedékház felé vezető ösvény piros háromszög jelzést kapott, az út egy szerpentinező kaptató, 45 perces átlagidő alatt érhető el a menedékház
(http://bogdanturistahaz.vze.com). Innen kék pont jelzést festettünk a Bucsin-tető felé. Ez az út kényelmes, 2-2,5 órás menetidővel, majdnem végig erdőben vezet, egy leágazás tér le a Bogdán-sziklákhoz. Tájékozódási problémák nincsenek, csupán az utolsó 500 méteren adódhatnak gondok, ha rosszak a látási viszonyok, mivel ott egy mezőn keresztül vezet az út. A letérőkhöz fából készült eligazító táblákat állítottunk.
Terveinkben szerepel egy Bogdán körút, illetve egy újabb túraösvény megfestése is a 8-as km-től, melyeknek útvonala már meg van tervezve, GPS-vel felmérve.
A marosvölgyi helyszín Ratosnya község volt. A jódtelepi református templomtól kezdődően sárga pont jelzést festettünk a Lisztes katonai úton, majd érintve a Lisztes-bércet és a Lisztes-csúcsot, kijelöltük az ösvényt a XII. Vándortáborból jól ismert 1081 m magas Barta-tetőig. A Görgényi-havasoknak ezen a szakaszán eddig még soha nem volt turistajelzés festve.
A Barta-tetőtől a Jód-völgyében fekvő Német-vadászházig már csak felújítani kellett a valamikor az 1970-es években festett sárga pont jelzést. A Jód-völgyében két fémből készült irányjelző táblát helyeztünk el és kijelöltük az útközben érintett forrásokat is. Ezen jelzésfestésünk óta látványosan megnőtt főként a Lisztes-bérc látogatottsága, mert a turistajelzések sok olyan Ratosnyán nyaraló természetkedvelőt vezetnek fel a csodálatos kilátást nyújtó bércre, akik eddig nem bátorkodtak ide feljutni.
A Maros völgyében nemsokára felavatásra kerül két turisztikai jellegű tájékoztató tábla a Kelemen-havasok túraútvonalaival is.

Ez év elején az EKE Kolozsvári Osztálya 12,3 millió lejes támogatást kapott a Városi Tanácstól, a Kolozsvár környéki, pontosabban a Bükk-erdei turistautak újrafestésére. Az évtizedek óta elhanyagolt turistajelzések helyenként több kilométeres szakaszokon eltűntek, legnagyobb részben a fakitermelés miatt. A turistautak jelzései néhol felújításra, más útszakaszokon új turistaösvények kijelölésére szorultak. A Tanácstól kapott támogatásból sikerült újrafesteni, illetve felújítani mintegy 100 km turistautat a kolozsváriak kedvenc kirándulóhelyein.
Már a Jókai teljesítménytúra idejére, május elsejére elkészült a piros sáv jelzésének 28 km-es felújítása a Monostor lakónegyedi végállomás – Páter-út – Mikesi házak – Hordós-kút – Komjátszeg – Túri-hasadék között. Ezt az útvonalat a Kolozsvári EKE már évek óta gondozza, illetve felügyeli.
Teljes újrafestést igényelt a kék kereszt jelzés, amely a monostori végállomástól indul, érinti a Gorbó-völgy elejét, itt egy útjelzőoszlop mutatta irányban folytatódik a Papok rétjén és a Bivalyoson át a szelicsei útig, amelyen az útszéli kereszt mellett halad át, majd felvezet az Árpád-csúcsra. Az Árpád-csúcs előtt a kék kereszt jelzésből indul ki kék sáv jelzés, amely a Kismagura csúcsára vezet fel, majd egy másik útvonalat követve vezet vissza. Ugyanez a kék sáv jelzés az Árpád-csúcsról a Kopasz gerinc irányába kalauzol, majd letér a Mikesi-tóhoz, ahonnan felkapaszkodik a piros sáv irányába, amelyen balra térve el lehet jutni Kolozsvárra, jobbra térve a Túri-, illetve a Tordai-hasadékba.
A sárga sáv az Árpád-csúcsról indul és a Feleki-gerincen halad a Mikesi házak irányába, ahol találkozik a már említett piros sáv jelzéssel.
A piros háromszög a Szent János-kúttól indul felfelé az erdős dombtető irányába, keresztezi a kék kereszt jelzést, majd a Papok rétjén át a Brüll-kilátóra vezet. Ugyanez a jelzés folytatódik a Brüll-kilátó melletti ún. Slamovics-háztól a Bivalyos irányába (más úton mint a kék kereszt, ezzel csak az erdő szélén olvad össze).
A sárga sáv jelzés a Brüll-kilátóról levezet a Gorbó-völgyi útra. Szándékaink szerint hosszabbítani fogjuk ezt a jelzést az EKE-forrásig.
Idei terveink között szerepel a piros kereszt és a kék sáv jelzések felújítása. Az előbbi jelzés a Szent János-kúttól az Árpád-csúcsra vezet, az utóbbi segítségével a Bükki kempingtől a Majláth-kút érintésével szintén az Árpád-csúcsra lehet majd eljutni.

Ez év június 12-13-án egy kerékpártúra során elindultunk felkeresni a Székelykeresztúr melletti Fiatfalván levő sárvulkánokat. Az útirányt két nappal korábban megbeszéltük, a szép időt „megrendeltük az illetékeseknél”, és szombat reggel már karikáztunk is Marosvásárhelyről Nyárádszereda felé. A Nyomáti-tetőn sikeresen átkelve értünk a Nyárád-völgyébe. Egy kisebb pihenő után megmásztuk a Nyárád és Kisküküllő vízválasztóját, majd Rigmány – Havad – Havadtő után elértük Gyulakutát, ahol megcsodáltuk a már ipartörténeti múzeumba illő hőerőművet. Délre térve következett túránk azon szakasza, ahol még nem jártunk: Bordos – Székelyszállás – Székelyvécke – Magyarzsákod – Újlak – Héjjasfalva. Kellemes meglepetésként ért a vadonatúj aszfaltburkolat Székelyvéckéig. Útközben egy érdekes epizódban volt részünk, amely felejthetetlen élményünk maradt. Székelyszálláson megismerkedtünk Molnár Béla 70 éves helybéli atyafival, aki saját verseit szavalta el nekünk. Csodálatos volt az ott tapasztalt vendégszeretet, amely bizonyítékaként álljon itt az egyik verse:

Sokat nem időzhettünk, mert a túránk célja még messze volt. A Kis- és Nagy-Küküllő vízválasztóját leküzdve, majd Héjjasfalván egy kiadósabb vihar elől elhúzódva értünk Alsóboldogfalvára. A térképünk szerint ott, ahol a vasút keresztezi a műutat, jobb irányban található egy bekötő út Fiatfalvára. Könnyen megtaláltuk az utat, csak a Nagyküküllőn átívelő hidat nem, mert az egyszerűen nem létezik! A bicikliket vállra véve és combközépig vízbe gázolva átkeltünk a folyón. A faluba érve megnéztük a hajdani Ugron-kastély épületét. 1990-ig az Állami Gazdaság székhelye volt, azóta Enyészet úr vette át a tulajdonjogot. Lehangoló látvány.
A helybéliek hiányos útbaigazítása után – volt aki nem is hallott róluk – elindultunk felfedezni a sárvulkánokat. Két órás keresgélés után, nyakig sárosan – mert a korábban lezúduló eső feláztatta a földutakat –, feladtuk. Késő délután lévén bekarikáztunk Székelykeresztúr központjába. Míg egy finom sörrel öblítettük az utunk porát, valamint a mérgünket, információkat gyűjtöttünk a vulkánokról. Így akadtunk Tánczos Ferenc gazdára, aki pontos leírással szolgált, hiszen a saját földterületén rotyognak a vulkánok. Az ő leírását idézem: „Fiatfalván az Ugron-kastély előtti betonúton kell menni a volt tyúkfarm, majd a disznóhizlalda felé. Az utolsó épületet elhagyva 500-600 méter után balra kell térni, a Felső-Sukoró-erecske mentén. A Fehérszék-dűlőben ott vannak a 3-4 méter magas kúp alakú képződmények, amelyek kiadósabb esőzések után aktiválódnak”.
Már sürgősen éjszakai szállás után kellett néznünk, és Kovács József nyugdíjas természetfotós és gombász szakembernél megoldódott ez a kérdés is. Ezúton is köszönjük a szívélyes fogadtatást.
Másnap a vendéglátónktól elbúcsúzva felkerestük a központtól 2 km-re lévő Sóskút-fürdőt. Szép, erdős völgyben szabadtéri medence, kádasfürdő, étterem ... csak éppen mindent zárva találtunk.
Rövid megbeszélés után eldöntöttük a hazafelé vezető útvonalat: Csekefalva – Gagy – Bözöd – Erdőszentgyörgy – Havad – Nyárádszereda – Marosvásárhely (80 km).
Különösebb események nélkül karikáztunk hazafelé. Autós turistáknak nem ajánlott ez az útvonal.
Ami a sárvulkánokat illeti, biztos, hogy visszatérünk hozzájuk!

2004. június 26-án, szombaton, gyönyörű napfényes reggelen indultunk útnak. Az éjszakai vihar megtette hatását; minden csillogott a még fel nem száradt esőcseppektől. A vonat hajszálpontosan érkezett Sárközújlakra. Nagyméretű hátizsákjainkkal olyan feltűnőek voltunk, hogy a két kalauz egyike leszálláskor meg is kérdezte, hogy hová igyekszünk. Avasfelsőfaluban a helyieken és rajtunk kívül azonban nem szállt le senki. Itt kellett volna találkoznunk a szatmáriakkal. Kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy az eső vagy a „két nap” megriasztotta a szatmáriakat. Hatan baktattunk hát fel – öten Nyíregyházáról és Józsi túravazetőnk Sárközről – a település központjába. Itt tudtuk meg, hogy szombaton nem közlekednek a távolsági buszok. Szerencsénkre befutott egy rendszeresen közlekedő mikrobusz Szatmárnémetiből és a sofőr elvállalta, hogy átvisz minket Huta Certeze-be. Menetközben sikerült őt arról is meggyőznünk, hogy ne a falu közepén, hanem a túraútvonalunk faluszéli részén tegyen le minket.
Az útmenti patak zúgása még kívánatosabbá tette a gyaloglást. A mellettünk, illetve velünk szembejövő, fát szállító járművek azonban nem igazán "dobtak fel" minket. Józsi meg is jegyezte, hogy ez a völgy korábban olyan csendes volt, órákat kellett gyalogolni, míg emberrel találkozott a turista. Időközben lovaskocsik, traktorok is elhaladtak mellettünk, sőt, kirándulókat szállító személyautók is elhagytak. Ebédünket is ezen az úton, a patak mellé telepedve fogyasztottuk el. A változatos táj – sziklás patakmeder, lombhullató- és fenyőerdő, kisebb-nagyobb sziklák stb. –, a fény és az árnyék váltakozása jelentette a különlegességeket. Az utolsó 3 km-es szakasz előtt újra hosszabb pihenőt tartottunk, hiszen még messze voltunk attól az időtől, amit a magyarországi túraidő tervezése (1 óra - 4 km, 50 m szintemelkedésenként + 10 perc) alapján kitűztünk magunk elé. Ez a pihenő igen sokféle természeti különlegességet rejtett számunkra: volt itt óriás hangyaboly, melynek magassága a 0,5 m-t, szélessége pedig az 1,5 m-t is meghaladta; hatalmas fenyő, amelyik egy olyan sziklán nőtt, ami alatt forrás bugyogott; több patak itt adott egymásnak találkozót, mellettük ingólápos jellegű mohaszőnyeg.
A pihenő után még érdekesebb és látványosabb táj következett. A baloldalunkon hatalmas sziklatömbök meredtek a fejünk fölé, a jobb oldalunkon egy meredek hegyoldal aljában az egyik patak a Túr irányába rohant, szép nagy sziklák között, vízeséseket is képezve. Még nem volt 4 óra és már elértük első napi úticélunkat, a sălătruci erdészházat. Legnagyobb meglepetésünkre az erdészt is ott találtuk. Beszélvén vele, letelepedtünk a nagyobbik tornácra, ahol asztalok és lócák voltak. Erről a teraszról egy gyönyörű virágos hegyi rétre és a hajdani pisztrángos tóra lehetett látni. A délután a környék megismerésével, a sátrak helyének kiválasztásával, napozással, kakukkfű szedésével, szamócázással és a különböző virágok – margaréta, legalább három féle harangvirág, szellőboglárka és különböző fajta szekfűk, nem beszélve a füvek változatos fajairól és a gyönyörű csíkos kosborról; sajnos volt olyan virág is, amit meg se tudtunk határozni – tanulmányozásával telt el. Az estét kis tábortűz melletti beszélgetéssel töltöttük mindaddig, amíg a közelgő vihar fedél alá nem kergetett bennünket. Szerencsénkre a vihar, csendes esőként néhány óra alatt elmúlt és már csak a „hazaérkező" egér látogatása zavarta meg éjszakai nyugalmunkat.
Vasárnap gyönyörű, napfényes reggelre ébredtünk. A patak „friss" vize és a sebtiben elkészített kávé – no meg egy kis „hazai szíverősítő” – kellően felébresztett valamennyiünket. A reggeli falatozás közben megtárgyaltuk, hogy a korábban megbeszéltek értelmében negyed tizenegyig várunk a bányaiakra, de tovább nem. Ellenkező esetben nagyon későn érünk haza Nyíregyházára és van, akinek hétfőn korán munkába kell mennie. A kitűzött időpontra a sátrak is megszáradtak, a csomagolás is befejeződött, csak a túratársak nem érkeztek meg. Így, a nálunk lévő térkép és tájoló segítségét igénybe véve elindultunk a valamikor piros sávval jelzett, megállapodás szerinti úton felfelé a nyeregbe, ahonnan leereszkedhetünk Firizara. Először nagyon ígéretesnek tűnt az út, hiszen az irány is jó volt, út is, emelkedés is volt, sőt még a patak is a jobb oldalunkon szaladt lefelé. Már azt hittük, hogy ez maga a tökély, amikor egy nem várt dózerút keresztezte utunkat. A várt nyereg helyett újabb emelkedő következett és az út hirtelen irányt változtatva az ellenkező irányba kanyarodott. Szerencsénkre a tájoló segített minket és így nekivágtunk az erdőnek, a megfelelő irányba. Még tíz percet sem mentünk így, amikor hangokat hallottunk balra előttünk. Izsépi Béla volt elől a tájolóval, tehát ő érdeklődött a hang irányába – nem Deák Laciék vagytok? És ez volt a NAGY TALÁLKOZÁS PILLANATA, mert ők voltak azok – gombászva jöttek elénk. A találkozást mindjárt megünnepeltük egy kis tokaji aszúpárlattal, villányi vörössel és közösen indultunk az általuk már megjárt tisztásra egy esztena mellé, hogy megemlékezzünk a túra névadójáról, Csillag Antalról. A 12 nagybányai turista közül három – egy hegyi kerékpáros és két gyalogos – másik útvonalat választott visszafelé. Így a megemlékezés után ők elbúcsúztak tőlünk. Ezután megbeszéltük a találkozás részleteit, ebédeltünk – ekkor már igencsak dél volt ugyanis – és kis kényelmes séta után átnéztünk a hegyi legelő fölötti nyeregből a történelmi Máramarosba, a Radnai- és ukrajnai havasokra.
Két óra tájt elindultunk lefelé, de közben fenyőrügyet gyűjtöttünk, kakukkfüvet szedtünk a gombakészletek mellé. Útközben megtanultuk a fenyőszörpkészítés receptjét, a szörp hasznát és használatát, az erre az útvonalra szervezhető teljesítménytúráról, meg a túravezetés fortélyairól, és a közelgő EKE Vándortábor programjáról értekeztünk.
Addig-addig húztuk az időt, hogy az utolsó 5 kilométert már igen erőltetett menetben kellett megtennünk, hogy ne az utolsó busszal, késő éjszakába nyúlóan érkezzünk vissza Nagybányára, illetve mi Sárközre. Így is késő este lett, amikor Sárközújlakról hazaindultunk.
Közös és egybehangzó véleményünk az volt és itt Nyíregyházán ma is az, hogy megérte, máskor is kell ilyen hármas-kistérségi túrát szervezni.
Köszönjük Mezei Józsinak, az EKE Gutin Osztályának a szép, kellemesen fárasztó és sok-sok élményt nyújtó túrát.

Május 1-én került sor a Kolozsvári EKE Osztály immár nemzetközi sikernek örvendő Jókai Mór teljesítménytúrájára, annak az útvonalnak a nyomán, amelyet Jókai Mór leírt az Egy az Isten című regényében. A túraútvonalat az egyik legszebb, legváltozatosabb és legnehezebb teljesítménytúraként tartják számon.
Mi, a résztvevők, a kolozsvári Silva-kemping udvarán gyülekeztünk, ahol átélhettük az újratalálkozás örömét azokkal a régi túratársakkal, akikkel már olyan sok élmény köt össze. Reggel 7 és 7.30 között volt az indulás ideje, természetesen elsőnek az 55 km-es távra jelentkezett túrázók indultak. Ők Torockóig mentek.
A mi kis baráti csapatunk a 30 km-es útvonalra nevezett be és úgy határoztunk, hogy együtt megyünk, mivel voltak közöttünk olyanok is, akik először voltak teljesítménytúrán.
Jobb időjárást el sem lehetett volna képzelni: kellemes meleg szellő fújdogált, a napot pedig fátyolfelhő takarta el. Lábunk alatt fogytak a kilométerek. A második pecsételő helynél, a Hordós-kútnál, már szinte a feleúton voltunk Kolozsvár és a Tordai-hasadék között. Itt pihentünk és ettünk egy keveset, mégis a programhoz képest 20 perces előnnyel indultunk tovább. A harmadik ellenőrző pontnál, a Túri-hasadék tetején jóízűen elfogyasztottuk a túrázóknak kiosztott Boci-szendvicset, majd a Tordai-hasadék irányába folytattuk utunkat.
A nap csak most kezdett el igazából sütni, de pár kilométer után mi már a hasadék szikláinak árnyékában voltunk. Rengeteg itt a kiránduló, egyfolytában jöttek a keskeny sziklaösvényen, úgy, hogy csak nehezen lehetett előrehaladni. Megszabadulva a tömegtől, elhagytuk a Tordai-hasadéki menedékházat és megtartva félórás előnyünket, du. 3 órakor megérkeztünk a szindi kulcsosházba, ahol átvehettük a teljesítménytúra lejárását igazoló oklevelet és kitűzőt. A túra még azoknak sem volt kimerítő, akik először vettek részt ilyen turistagyakorlaton.
Az 55 km-es távra 59, a 30 km-esre 32 személy jelentkezett. Rekordok is születtek, igaz, csak az evésben és ivásban: elfogyott például 110 l tea.
Az élménybeszámolókból tudtam meg, hogy az 55 km-es távot megtevők közül egyesek majdnem holdfényben ereszkedtek le a torockói Nagyárkon. Két teljesítménytúrázó éjszaka 2 órakor érkezett meg Szindre, különjárattal. Nagy megelégedéssel magyarázták, hogy nagyon jó volt így, mert egyikük tériszonyban szenved és napvilágnál nem mert volna lejönni a Székelykő tetejéről.

Útvonal: Borziatelep, Nagy Égett-kő (Ţibleş, 1219 m), Rusu-mező, Jód-mező (1217 m), Szeles-tető (1311 m), Moiţa-mező (1275 m), Kis-tető (1527 m), Nagy-tető (1581 m), Gödrös (Gropşoara, 1576 m), Fancsal (1682 m), Öregtető (1633 m), Maroshévíz.
A Görgényi-havasok Erdély legvadabb és legkevésbé járt hegységei közé tartoznak. Még azok számára is sok titkot rejtegetnek, akik már jópár éve rendszeresen járják ösvényeiket. Ezek közé tartozunk mi is, a túra résztvevői: szenvedélyünk e hegység felfedezése, a sűrűjében való tájékozódás. Terveinkben szerepel a gerincmenti jelzés felújítása is.
A két túravezető Böjthe-Beyer Barna (alias BBB) és Kis Zoltán sűrű programja miatt a túratervünkbe felvett háromnapos görgényi gerinctúrát szűk két és fél napra rövidítettük. A túra számunkra expedíció jellegű is volt, mert a bejárandó gerincnek a Szeles-tető és a Fancsal közé eső részét egyikünk sem ismerte. Kizárólag a térkép, iránytű, GPS és a megérzés segítségével kellett boldogulnunk.
Délután 5-kor szálltunk le a vonatról Borziatelepen, ugyanis itt kezdődik a Görgényi-havasok északi gerincének turistaútvonala. Már az első nap megpróbáltatásban volt részünk. A Rusu-mezőre akartunk kiérni, és azt könnyebben elértük volna, ha a Borzia-patak völgyén felmenő kék pont jelzést követjük, de mi a főgerincre menő, majd azt követő piros sávot választottuk, amelyik nagyon hiányos, meg az ösvény is elvadult, alig járják. Három órás menetelés után értük el azt az esztenát, amelynél már egy őszi túránk alkalmával jártunk, és ahonnan út ereszkedik Füleházára. Rövid tanácskozás után tovább indultunk és egy órányit meghaladó gyaloglás után, már sötétben értünk a Rusu-mezőre, ahol elemlámpák fényénél sátrat vertünk.
Másnap frissen, elégedetten folytattuk utunkat, bár mindkét túravezető közérzetét enyhe „bakancsmérgezés” zavarta. A Jód-mezőig egy órányit mentünk, a Jód forrásánál reggeliztünk. Innen a Szeles-tetőig egy kis kerülővel, a Belcsu felől jövő, már ismerős utat használva mentünk fel, és lemondtunk arról, hogy ezúttal nyomozzuk ki a Jód-mező és a Szeles-tető közötti – valamikor valószínűleg piros sávval jelzett – elvadult gerincösvényt. A Szeles-tetőn tartott kiadós pihenő után vágtunk neki az ismeretlennek, arra számítva, hogy most jön majd a dzsungel. Az első félórában jobbról is, balról is jelzett utakat találtunk. Azután elmaradoztak a mellékutak, és maradt – nagy meglepetésünkre – az egészen jól járható kellemes gerincút, amelyet „sepert út”-nak neveztünk. (Ezzel egy előző napi élményünkre emlékeztünk. Borzia fölött, a mellékgerinc egy részén arra figyeltünk fel, hogy az ösvényt leseperték, és lépcsőket képeztek ki az oldalban, az ösvény és a magasles között. Bizonyára jól fizető vadászoknak kedveskedtek vendéglátóik.) A „sepert úton” haladtunk egész nap, és időnként még jelzést is találtunk. Csak azt nem sikerült megállapítanunk, hogy hol van pontosan a Moita. Csupán arról győződtünk meg, hogy nem egy csúcsot ahogyan a Rácz-féle térképet nézve gondolná az ember, hanem egy kiterjedt legelőt hívnak így.
A Faláb nevű csúcs sem valódi csúcs. Az út az erdőben halad, amikor a GPS azt mondja BBB-nek, hogy a Faláb nevű helyen vagyunk.
Amint kiérünk az erdő hűvöséből, kellemetlen látványt pillantunk meg: egy kopaszra irtott, meredek oldal áll előttünk, amelyen föl kell majd mennünk; ezért ebéd-pihenőt tartunk még a hűvösben mindenki nagy egyertértése közepette hisz már du. 5 óra van.
Ebéd után felmegyünk az említett oldalon, és utunk ismét a gerincen vezet, de már nem sokáig. Jobbról egy jól taposott szekérút jön be, enyhén balra kanyarodunk, majd jobbra, lent a völgyben egy esztenát láthatunk. Fél hét van, és nagy valószínűséggel állapítjuk meg, hogy valahol a Dobârlea névvel jelölt hely közelében vagyunk, kb. 1325 m magasságban, ahol talán tanácsos lesz sátrazni, mert az út ezután gyorsan emelkedik 1500 m fölé, és bizonytalan a sátrazóhely és ivóvíz. Követség indul az esztenára, ahol megerősítenek elhatározásunkban a sátrazást illetően, amúgy ők „Cocoşu” névvel illetik a helyet, ilyen név is szerepel a Rácz térképen. Kellemes este, tábortűzzel, csak a megígért tejért nem került jelentkező, aki lement volna a csaholó kutyák szigorú őrizete alatt álló esztenára, így beértük teázással. Vízért 10 perces sétával lehetett a völgybe lemenni a meredek oldalon a Tamás-patak forrásához, ott volt mosdási lehetőség is, így biztosított az esti lazítás és a reggeli torna. Reggel is lobog a tűz, nem marad el a kávé, tea. Jöhet a magasabb zóna, irány a Fancsal, túránk legmagasabb csúcsa. Az út rövid idő után balra bemegy az erdőbe, és meredeken kaptat fölfelé. Találunk jelzéseket is, ritkán, és nemsokára hasznát is vesszük azoknak, mert a Kis-tető
(1527 m) környékén már nem „sepert” úton járunk, a Nagy-tető (1581 m) zónája pedig egyenesen dzsungel, ahol haton hatfelé kerestük az utat és a jelzést. A kollektív keresés módszere bevált, és tovább megint járható volt a gerinc, a Gödrös (Gropşoara, 1576 m) már nem jelent akadályt, csak a meredek kaptató izzaszt meg egy kicsit. A várvavárt Fancsal (1690 m) elérése nagy sikerélményt jelent, (bő három órát vett igénybe a Dobârleatól, pihenőkkel együtt). Meg is ünnepeljük: csúcs-csoki, csúcs-fotó, csúcs-… stb. Egy félóra csúcs-tevékenység után indulunk is tovább, mert megkezdődött az órák és percek számigálása a maroshévízi vonatindulásig. Innen már járt úton haladunk, a Bércest (Buneasa, 1647 m) elhagyva, egy adott ponton szépen látható a Kelemen-havasok egy része. Pihenőink már rövidek, sürget az idő. Az Öregtetőn (1633 m) is van csúcs-csoki (idáig a Fancsaltól szűk két óra kellett), ennek a környékén ismét dzsungel, ráadásul az Öregtető és a Kőgombák között újabb ismeretlen szakasz vár ránk, amely egy kicsit hosszúnak is tűnik (másfél órát mentünk megállás nélkül), így aztán jól megérdemelt pihenőt tartunk a Kőgombáknál, kiadós ebéddel egybekötve. Idő- és erőtakarékosságból ki sem megyünk az 5 percre lévő, többségünk által jól ismert Kőgombákhoz. Ránk fér a pihenés, hisz a két túravezető bakancs-mérgezése már-már sántikálásig fajult. Maroshévízig még egy kellemes pihenőt tartunk a kék sávval jelzett gerincen, majd beballagunk a Bánffy-fürdőn keresztül az állomásra (Kőgombák – állomás: két és fél óra), ahol nyugodtan, sörözgetés és csipegetés közben várakozhatunk az utolsó vonatra Marosvásárhely felé. Másnap levél BBB részéről a levelezőlistán:
„Tisztelettel jelentem, befejeződött a Görgényi Expedíció első szakasza. Végeredmény 55.6 km (újra) felfedezett Görgényi-GERINC!”
Résztvevők:
Böjthe-Beyer Barna, Csányi László, Farkas Iván, Farkas Antoinette, Kovács Enikő, Kis Zoltán (EKE Marosvásárhely).

Mint gyerek, érdeklődéssel olvastam a Szelek-barlangja 1957-ben történt felfedezéséről és a későbbi feltárásáról szóló könyvet és újságcikket. Később egyre többet tudtam meg a Szelek-barlangjáról és felfedezőjéről, Bagaméri Béláról.

Az 1940-es években került kapcsolatba az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel. Rotaridesz István, az akkori EKE titkár, a barlangász csoport vezetője túravezetői tanfolyamán ismerkedett meg a barlangjárással. Lelkes természetjáró, sziklamászó, később barlangász, barlangkutató lett. Olyan elődök munkáját folytatta az erdélyi karsztkutatásban mint Schmidl Adolf, Bíró Lajos, Czárán Gyula, dr. Emil Racoviţă, dr. Balogh Ernő és a mindig szeretettel emlegetett Pista bácsi, Rotaridesz István. Számos barlangot tártak, térképeztek fel, majd Bagaméri Béla 1957. április 7-én felfedezi a Királyerdőben a Szelek-barlangját. Sziklamászók, alpinisták és természetjárók alkották a kezdeti feltáró csapatot. Ez a hatalmas kiterjedésű, többszintes járatrendszer feltárása egyre több szakértelmet igényelt. Béla bácsi kezdeményezésére és vezetésével 1966-ban megalakult a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub, ezzel indult útjára a hazai szervezett amatőr barlangkutatás. Ezután az országban sorra alakultak a barlangász klubok (barlangász körökben úgy emlegették a klubot, hogy Bagamerişti).
1969 szeptemberében ismertem meg személyesen Béla bácsit, „a BARLANGÁSZT". Igen, nagybetűvel írva. Számos tábort szervezett, vezetett, feltárások sokasága fűződik nevéhez. Több barlangász generáció kitartó munkája nyomán, a Királyerdő és a Vlegyásza-hegységben és nemcsak ott, több mint kétszáz barlangot fedeztünk – tártunk fel.
Dr. Dan Coman-nal, a Kolozsvári Barlangkutató Intézet akkori igazgatójával közösen megírta a Szelek barlangja című könyvét. 1998-ban jelent meg Lámpafényben a barlangvilág című kötete, ami a barlangász életútjáról fest kimerítő képet. Az ő és a klub munkássága szorosan egybefonódott az 1921-ben dr. Emil Racoviţă által alapított Kolozsvári Barlangkutató Intézet több munkatársával, köztük dr. Dan Coman-nal és Teodor Rusu-val, kikkel nemcsak tudományos, hanem baráti kapcsolatuk is volt.
Béla bácsit az évek folyamán – kifejtett munkájának elismeréseként – számos oklevéllel és kitüntetéssel jutalmazták, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteletbeli tagjává választotta.
Az 1990-ben újrainduló EKE alapítása óta tevékenyen kiveszi részét a szervezésből, túravezetői tanfolyamokat szervez, túrákat vezet. Kezdeményezője volt a Kolozsvári EKE keretében hajdanán létezett Lépésmérő Társaság újjáalakításának, melynek azóta is elnöke.
A mindig tökéletességre törő munkássága, rendszeretete nem mindig váltja ki a túratársak szimpátiáját, de aki valaha dolgozott vele egy csapatban, az értékeli kezdeményezőképességét, célratörő buzdításait. Azt, hogy még most is aktív, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez év július 3-án is túrát vezetett a Vlegyásza-hegységbeli Fehér Kövekhez.
A nyolcvankettedik életévét töltő Bagaméri Béla bácsi szervezi az általa indított Hunyadi Mátyás túrasorozat folytatásaként az első Kolozsvár környéki Hunyadi Mátyás Teljesítménytúrát is (10, 20, 40 km-es távon).
Béla bácsi, a barlangász és turistatársak nevében kívánunk Neked sok-sok egészséget, minden jót és még sok szép túrát. Isten éltessen sokáig!