Deák László : 5 éves az EKE Gutin Osztálya
Palczer János: Az Aranyos-völgy és környéke
Nyerges Éva: Szépséges Dalmácia
Dénes Csilla, Péter Katalin: Miért fontos számunkra a Föld Napja?
Szőcs Miklós: Középkori műemlékek Észak Erdélyből
Baiza Krisztina: Nagy Pietrosz-túra
Berkeszi Zsolt: Tudósítás Kelet-Magyarországról
Székely Lavotta: Gyalogtúrázók Országos Találkozója Nyíregyháza, Sóstógyógyfürdő, 2003. június. 6-9
Romok József: Katlan- és nyeregvándorlás a Radnai-havasokban a Gargaló csoport keleti felén
Egri Ferenc: 100 éve fedezték fel a révi Zichy-barlangot
Dr. Kovács J. Attila: Száz éve született a legnagyobb magyar botanikus Soó Rezső
Schneider Alfréd: Ungarn-Kreuz, vagy Ungarnkreuz?
Mátyus László: Túra az Ünőkőre
Krecsák László: Hozzászólások viperamarás elsősegélynyújtásához

Június 19-22. között az Erdélyi Kárpát-Egyesület Gutin Osztálya Borsafüreden, a hagyományos Radnai Rhododendron-túra idején ünnepelte újjáalakulásának 5. évfordulóját. Az 1891-ben alakult EKE több mint félévszázados kényszerszünete után - Nagybányán 1998. április 15-én - az újjáalakult osztály nagy célokat tűzött maga elé: környezetünk megismerését, értékeinek tudatosítását és megőrzését. Elődeink értékteremtő munkájának tudatosítását; Természetvédelmet; Hagyományaink megőrzését; A felnövekvő nemzedéknek a környezet- és természetvédelem szellemében való nevelését; Turizmus gyakorlását.

A rendezvénysorozat „jubileumi” gyűléssel kezdődött. Deák László elnök beszámolójában megemlítette az eltelt öt év fontosabb eseményeit:

- Kiállítások (Föld Napja és a szervezet éves fennállásának alkalmából fotókiállítás, EKE Szatmárnémeti Osztályának Találkozás a természettel című fotókiállítása, Czárán Gyula Alapítvány fotókiállítása, a nagybányai Kakastaréj Klub fotókiállítása stb.).

- Előadások, vetítések (Szendrő Szabolcs hegymászó, a Fél lábbal a csúcson szerzője: Everest-expedíció; dr. Győrffy Lajos: Radnai havasok; Motica Klára és Gabriel: az Alpok csúcsai, növény- és állatvilága; Klein Zoltán: Emlékek a Bihari hegyekből című könyvének bemutatója, majd Egri Ferenc előadása: Nagy-bihari vízesések címmel; Kinczel Ferenc: Garmisch-Partenkirchen és Zugspitze; Fazakas Ferenc: Közép-ázsiai emlékek; dr. Werner Steinhäusler, a salzburgi Alpenverein Bergwandergruppe elnökének diavetítése az Alpokról, dr. Sasi Nagy Béla: Olaszországi útiélmények).

A beszámoló után került sor tiszteletbeli tagjaink igazolványainak átadására. Testvérszervezetünk, a mindig segítőkész Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Természetbarát Szövetség öt tagja (Kiss Gyula, Bálint János, Kósa Marika, Izsépi Béla és Almássy Valéria) részesült e kitüntetésben. Ugyancsak tiszteletbeli tagunk lett Neidenbach Ákos, a Magyar Hegymászó Történeti Társaság elnöke és Motica Gabriel hegymászó, az Alpok „szerelmese".

Oklevélben részesült Veres Ágnes, OVT-titkár, aki megválasztása óta kapcsolattartói minőségében nagyon sokat tesz az egyesületért.

Jubileumi gyűlésünk folytatásaként Kinczel Ferenc szervezési alelnök bemutatta a négynapos rendezvény programját, a sorrakerülő túrák útvonalát, nehézségi fokozatát, majd diákkal is csalogatta a résztvevőket az elkövetkező napok túráira. A diavetítéses előadást Baiza Krisztina és Lipcsey Magda tartotta.
Résztvevő osztályok, egyesületek: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Természetbarát Szövetség, Békéscsabai Bihargók, OVT Kolozsvár, Nagyváradi EKE és a házigazda EKE Gutin Osztály.
A négynapos rendezvény támogatói a nagybányai Escape Ecotours és Bahama Kft. Voltak.

Az Aranyos, az Erdélyi-Szigethegység szülötte, egyben ennek a legtekintélyesebb folyója. Nemcsak a 167 km-es összhosszával, de mint a Maros egyik legnagyobb, jobb oldali mellékága, a 26 m3/s-es vízhozamával, ugyancsak az első helyet foglalja el a Maros mellékágai közt.

Turisztikailag talán még ennél is fontosabb, hogy teljes hosszából, mintegy 2/3-án, hegyvidéki szorost képez, változatosabbnál-változatosabb, természeti szépségekben igen gazdag sokszínűségével.

A Bihar-hegység legmagasabb, 1849 m-es Nagy-Bihar (Cucurbăta) csúcsának a lábánál található forrásvidékétől, 1200 m t.sz.f. magasságban levő Vertop-hágótól és a Vércsorog (Vârciorog) vízesés 1150m t.sz.f. eredetétől, szinte egyfolytában szorost alkotó hegyek kísérik körül. 122 km távolságban, Várfalváig (Moldoveneşti), ahol 350 m t.sz.f. magasságban kiér a Keresztmező síkjára, Torda városán keresztül még 45 km-t tesz meg a Marosba való beömléséig. Ez alatt az Erdélyi-Szigethegység kilenc alkotó hegységéből négyen halad keresztül, jobbanmondva tör utat magának. Így a Bihar-hegység dél-keleti oldalán indul, majd az Erdélyi-Érchegység északi felén, a Gyalui-havasok déli határán folytatja útját és végül a Torockói-hegységet szeli ketté kalandos útján.

A kristályos alap, a legrégibb geológiai idők átalakult, metamorf kőzetei, még a kambrium-kor tanúi, főleg Aranyosbánya környékén jelentkeznek és a földtörténet erőinek bizonyítékaiként (az immár a mélyből felszínre került), Nagy-Bihar környékén jelentkezik legsajátságosabban. Az üledékes képződmények, a legrégibb Paleozoikum kortól kezdve, az újkori negyed időszakbeliekig, mind megtalálhatók, az egész folyó hosszában. A felső forrásvidéktől kezdve, a Triász-kori konglomerát, mészkő és dolomitjai az Öreg-havas és a Torockói-hegységben jelentkeznek, a Jura-kor pedig a Pádis-Szkerisórai fennsíkon és a Bedellői sziklasoron érvényesül, hogy végül a krétakori – ez a legelterjedtebb üledékterület – a Gajna, az Érc-hegység és a Torockói-hegység nyugati részén csúcsosodjon ki. Ez utóbbi kor üledékei igen változatosak, főleg homokkő, konglomerát és márga alkotják

A vulkánikus képződmények közül a legrégibbek az Öreg-havasban a gránit és andezit benyomulások – többek közt a tengerben képződött ofiolitek is – továbbá a legfrissebbek közt a Detonáta bazaltoszlopaiban ismeretesek.

Vízrajzilag a Nagy-Aranyos a Fehér-víz (Râul Alb) és a Lápos (Cobleş) összeömléséből keletkezik, majd Topánfalva (Câmpeni) közelében, a jobb oldali mellékágaként a Kis-Aranyossal való egyesülésétől a folyót Aranyosnak hívják.

A csapadékmennyiség a forrásvidéken a legnagyobb, minthogy a nyugatról jövő óceáni légtömegek átjutnak a hegyeken, így a 825 m t.sz.f. magasságban található Lepuson (Arieşeni) a legnagyobb mennyiséget júniusban mérik, átlag 110 mm/hónap értékkel, míg a lapályon levő Tordán ez ugyanakkor alig 50 mm/hónap összmennyiséget jelent csupán.

Az átlag-hőmérsékletek a magasság függvényében: 8 °C (Tordán) és 2 °C (Nagy-Biharon) között váltakozik.

Ha az Aranyos folyó útvonalát akarjuk követni, akkor a Rézbányai-Kőrös (Crişul Băiţei) mentén felmenő DN 75-ös műúton indulunk, miután a Nagyváradot Dévával összekötő Belényes-Vaskohsziklás (Ştei) útszakaszon Biharlonkánál (Lunca) kelet felé térünk le.

Letérésünktől 27 km-re, mielőtt elérnénk, számtalan hajtűkanyar után, az 1200 m-es Vertóp-hágót és egyben vízválasztót az elkövetkező Aranyos völgye felé, meglátogathatjuk egy óra alatt, az 1476 m t.sz.f. magasságú Bak-hát (Ţapul) oldalában található Rozsda-szakadékot. (Groapa Ruginoasa). 1373 m t.sz.f. magasságban, lenyűgözően félelmetes a lábunk alatt tátongó, 600 m-es átmérőjű és 100 m-t meghaladó mélység, amelyet a Galbena völgyébe lezúduló patak alkotott esők alkalmával, hátráltató erózióval.

A Vertóp-hágó 1140 m t.sz.f. magasságban kialakított telepénél (Staţiunea de odihnă Vârtop), a jelenleg kifejlődő turista-központban, a Bihar-hegység legkorszerűbb sífelvonója épült fel, 753 m hosszban és 218 m szintkülönbségen. Ez az 1345 m magas Gălişoaia-csúcsról teszi lehetővé a sílesiklást. A telepen a téli idényben nagy az élénkség, de az egész évben működő 30 személyt befogadó-képességű szállodája és a faluturizmusra berendezkedett hétvégi házak bármikor fogadják a vendégeket.

Innen lehet eljutni 12 km-en, a mintegy 700 m szintkülönbségű, 4-5 órás úttal a Nagy-Bihar (Cucurbăta) csúcsra, amely az Erdélyi-Szigethegység legmagasabb pontja, a maga 1849 m magasságával. A kilátás körkörös, szép idő esetén szinte minden fontosabb hegycsúcs belátható innen, a szomszédos 1769 m-es Kis Bihartól (Cucurbăta Mică), a legtávolabbi 1836 m-es magasságú Vlegyászáig.

A DN 75-ös műút 40. km-énél elérjük Lepus, vagy Lápos községet (Arieşeni), amelynek a bejárata előtt, jól kiépített és berendezett moteltábor és étterem áll a vendégek fogadására, 825 m t.sz.f. magasságban, 30 személyes befogadó-képességgel. Innen 17 km-es szerpentinúton, felkereshető személygépkocsival is a Nagy-Bihar csúcsa, amely már messzire kirajzolódik a kúpalakú tetőn épült TV reléjével.

A községben ömlik bele az innen már Nagy-Aranyosnak nevezett patakba a Lápos (Cobleş) mellékág. Ennek a völgynek a mentén közelíthető meg a Csodavár (Cetăţile Ponorului) és a Pádis karsztvidéke, előbb sárga-, majd piros háromszög jelzésen, 4-5 óra alatt. Mint ismeretes a Csodavár, ez a három, hatalmas, km-es átmérőjű, 200 m-t meghaladó amfiteátrum alakú, körkörös szikladolina, felső peremén kilátókkal kialakítottan, míg 75 m-es hatalmas barlangkapuja egyben a Pádis környékének a szimbóluma is, 994 m t.sz.f magasságban. Közelében napjainkban 50 személy befogadóképességű menedékház alakult a Száraz-völgyben (Valea Seacă).

Folytatva utunkat a Nagy-Aranyos völgyében, újabb 7 km után érjük el, 725 m t.sz.f. magasságban Felsőgirda (Gârda de Sus), régi nevén Felsőőr falut, amely a Száraz-Őr torkolatában, újabb karsztvidék felkeresésére csábít. A községben moteltábor, de fejlett faluturizmus is van. Innen 1,5 óra alatt, piros keresztes jelzésen, eljuthatunk a híres Aranyosfői-, vagy Szkerisórai-jegesbarlanghoz (Gheţar). A kb. 3000 éves és 20 m vastag jégpáncél mintegy 5000 m3 jeget őriz, minden évszakban, egy mészkőbarlang mélyén. Legszebb részei: a Nagy-csarnok és a Régi-templom, itt gyertyákra emlékeztető csoportozatokban gyönyörködhetünk. A bejárat 1060 m t.sz.f. magasságban van és 58 m-es lépcsőn ér le a mélybe a kísérővel ellátott látogató.

A 74. km-nél levő gátnál ömlik össze a Kis- és a Nagy-Aranyos. A Kis-Aranyos völgyén, Felsővidra (Avram Iancu) érintésével, 26 km után érhetünk fel az 1467 m t.sz.f. magasságú Gajna (Găina) lábánál, az évente megrendezett ún. Gajnai leányvásárra (Târgul de fete de la Găina). Itt, július harmadik vasárnapján népünnepélyt rendeznek, amely igazi találkozóhelye a különböző foglalkozást űző mócoknak és a Kőrös-vidékieknek, három megye: Fehér, Bihar és Kolozs határán. Régente, gyakran a kelengyéjüket is magukkal hozó lányok itt megtalálták jövendőbelijüket.

Utunk 80. kilométerénél érünk be, 553 m t.sz.f. magasságban a csaknem tízezer lakosú kisvárosba, a Mócvidék központjába, Topánfalvára (Câmpeni). Innen indult ki 1784-ben a Horia, Cloşca és Crişan vezette parasztlázadás és ugyancsak ebből a városból indultak Avram Iancu, a „hegyek királyának" a nemzeti önállóságukért és szabadságukért harcba szálló móc felkelők csapatai, az 1848-49-es forradalom idején.

Abrudbánya (Abrud), amelynek okleveles létét már 1316-ban igazolták, már a rómaiak idejében ismert volt „Abrutus" néven, de később német telepesek központjává válik, jelentős aranybányászattal. Régi unitárius, majd újból katolikus templomának mára már alig van hívője és a város nem heverte ki soha a mócvidék véres felkeléseit.

Ugyancsak innen látogatható meg, 17 km-re Bucsony (Bucium-Saşa) faluból az 1158 m t.sz.f. magasságban a Detonáta (Detunata Goală), 75 m-es ívelt bazalt oszlopai, amelyek felejthetetlen látványt jelentenek az őt kb. 1,5 órás gyalogösvényen felmenő látogatóinak.

Topánfalvától 5 km-t ereszkedve tovább az Aranyos völgyében, áthaladunk Bistra községen, ahol a hasonlónevű folyó összeömlésénél, északi irányba út indul az 1376 m t.sz.f. magasságban elfekvő Neteda-hágó felé. Itt, az 1632 m magas Balomireasa-csúcs lábánál, felkereshetjük a Hideg-Szamos forrásvidékén elhelyezkedő ún. Căpăřinai-tőzeglápot (Molhoşurile Căpăţinei), amely 1969-ből természetvédelmi terület, egy nádas berek 16 hektáron, jellegzetes növényzetével. Növényzete főleg mohaféleségekből (Sphagnum és Polytrichum) áll, továbbá egy különös sás fajta (Carex magellanica), valamint az égövünkön ritkaságnak számító kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) is megtalálható. Ez utóbbi enzimjeivel fehérjéket tud felbontani (a ragacsos, szőrös leveleihez tapadt rovarokat megfogja és megemészti).

Folytatva utunkat az Aranyos völgyében, immár erdős szorosban, újabb 10 km után érünk el Nagylupsa (Lupşa) 4020 lakosú, 516 m t.sz.f. magasságban levő, 23 falut tömörítő községbe, amely már 1325-ben kenézség volt, sőt 1421-ben épült ortodox temploma, támpillérjeivel gótikus jelleget kölcsönöz az épületnek, kőépítménye és zsindelyteteje igazi műértéket képvisel.

A helység a mócvidék jellegzetes központja, így érdemes megjegyezni a népviselet sajátosságait: a nőknél a saját készítményű, kenderszövésű felsőinget, a fekete katrincát, selyemszálas, vagy virágos mintákkal, ezt takarja a piros kötény és a daróc felöltő, továbbá hosszú harisnyát és bocskort viselnek. A férfiak öltözete: a fekete kalap, vagy hegyes kucsma, a fehér kendervászon ing és báránybőr mellény, nyáron fehér gatya, télen szűrnadrág, többszörös tüsző-bőröv, a bocskor, újabban a csizma, vagy bakancs-lábbeli.

A legjellegzetesebb foglalkozásuk az ácsmesterség, a fafeldolgozó ipar. A csebrek, dézsadongák, fakürtök, sípok, villák, kannák és sajtárok utolérhetetlen készítői. A házak magas, csúcsos, szalma-, vagy zsindelytetejűek, saját készítményű festet bútoraik egyszerűek.

A községből gyönyörű kilátású hegygerincen, 16 km-en, piros keresztes jelzésen feljuthatunk az 1826 m magas Öreg-havasra, az Erdélyi-Szigethegység harmadik legmagasabb csúcsára.

Topánfalvától immár 24 km után érjük el Aranyosbányát (Baia de Arieş), a 6150 lakosú bányavárost, amelyet már 1315-ben Károly Róbert különleges privilégiumokkal ruházott fel és ahol a Mátyás király korabeli templom romjai ma is láthatók.

Legközelebbi látványosság, az innen újabb 15 km-re levő Szolcsva (Sălciua) falu alatti, sodronypallón induló és a Malom-patakát követő, a Bedellői (Bedeleu) sziklaóriás lábánál elhelyezkedő Szolcsvai-búvópatak (Huda lui Păpară). A búvópatak kiömlése 4 km távolságra található, 567 m t.sz.f. magasságban, maga hatalmas csarnokával 2022 m-es hosszban elhúzódó cseppkőbarlang, csak különleges felszereléssel látogatható. Legszebb részei: a Szűzek- és a Hallgatás-terem. Érdemes felkeresni, a Bulz-hegy megkerülésével, 250 m szintkülönbség megmászásával, a víznyelőjét (Peştera Vânătara), ahol három patak: a Seaca, Cheia és a Valea Poienii összefolyásánál, egy járhatatlan dolina-szájban tűnnek el, dübörgő zúgással, a barlang víznyelőjében.

Ugyancsak a Szolcsvai-búvópatak közeléből juthatunk fel, meredek, sziklás kapaszkodón, 800 m szintkülönbségen, a 125 m hosszú Sárkánykapu-barlang (Poarta Zmeilor), amelynek díszei: az eső alakban lecsüngő sztalaktitok és a gazdagon kiképzett csarnok. Ide piros keresztes turistaösvényen, 4 óra alatt juthatunk el.

Követve az Aranyos folyását, újabb 6 km után érjük el Alsópodsága (Poşaga de Jos), 420 m t.sz.f. magasságban lévő falunál, azt a hasonlónevű völgyet, amelyen legkönnyebben érhetjük el (járművel 13 km, majd gyalog még 3 óra), a Szkerice-Bélavár (Scăriţa-Belioara) páratlanul szép sziklatornyait és az 1382 m t.sz.f. magasságú csúcsát. Ez alatt találjuk a természetvédelmi, botanikai rezervációt, amely 1941-ben létesült. A Şesul Craiului fennsíkján, 403 hektáron elterülő védett parkban megőrződhettek a jégkorszakbeli növényritkaságok, így a magcsákó (Dryas octopetala), a havasi hízóka (Pinguicula alpina), a pompás tárnics (Gentiana clusii), a piros sötétkosbor (Nigritella rubra), a medveszőlő (Arctos staphylos) stb., míg a szélvédett helyeken a mediterrán-boreális éghajlat különlegességei közül: a gömbszerűen elhelyezkedő szappanvirág (Saponaria bellidifolia), a gyászoló búzavirág (Centaurea atropurpuris), a hegyi gomandor (Teucrium montanum) és még sok más reliktum. Legértékesebb endemikus (bennszülött) díszes virág, a kipusztulófélben levő csodás leánykökörcsin (Pulsatilla grandis).

Tovább ereszkedve az Aranyos völgyében, szép lankák és szorosok közt kanyargó műúton, Topánfalvától számítva 64 km-re érjük el Borrév (Buru) telepet. Itt ömlik össze az Aranyossal a legnagyobb bal oldali mellékága, a Jára (Iara), amelyen észak felé műúton, mintegy 35 km-en érhetjük el Járabányát (Băişoara), illetve a továbbiakaban Kisbányahavast (Muntele Băişoarei), az 1383 m t.sz.f. magasságban kiépült korszerű üdülőt és síparadicsomot. Itt, I. osztályú kényelmi fokkal megépült, 170 személynek biztosítanak szállást és éttermet. Gépesített, 1200 m hosszú és 250 m szintkülönbségű sífelvonója igen keresett az átlag 150 napos és 50-60 cm-es hóréteg vastagságú téli idény alatt. Hasonlóképp kirándulások tehetők a 3 órás járásnyira, piros sávval jelzett, 1826 m szinten található Öreg-havas csúcsára és az ugyancsak ilyen távolságra található, már említett Szkerice-Bélavár sziklatornyaihoz. A növényvédelmi rezervációhoz innen kék kereszt jelzés vezet. Ugyancsak innen kereshetőek fel a Huda völgyének a torkolatánál, a Fülei-havasokban Léta vára romjai is 783 m t.sz.f. magasságban.

Visszatérve az aranyosvölgyi Borrévre, innen kereshetjük fel, 8 km távolságra, a Torockói-medence két magyar települését, az 1129 m-es Székelykő lábánál elfekvő Torockót (Rimetea) és a várromjairól ismert Torockószentgyörgyöt (Colţeşti). Páratlan szépségű sziklagerince, a szigetszerűen uralkodó sziklabércek alatti falukban, rendkívülien díszes, jellegzetes népviselete megcsodálható a népművészeti múzeumban, de főleg a pünkösdi istentiszteletre igyekvő hívőkön.

Topánfalvától 74 km-en, egyfolytában ereszkedő, szorosaiból szabaduló utitársunk, az Aranyos, végül is Várfalvánál (Moldoveneşti) ér ki a Keresztesmezőre, a tordai lapályra. A község felett egykori vára, az aranyút és a kitermelés védelmére létesült, majd a középkorban egy másik, az ún. Fütyér vára is megtalálható volt, mára már romjai sincsenek.

Elindulásunktól, a Vertop-hágótól immár 135 km-re, Topánfalvától 84 km után érkezünk a DN 1-es műúton fekvő Tordára (Turda), 334 m t.sz.f. magasságban, az egykori Potaissa-ba, amelynek okleveles említését már 1075-ben megtalálhatjuk. A város az egykori V. Macedon-légió székhelye volt, sóbányája miatt a legrégibb időkben már ismert volt, manapság 60.000 lakosú iparváros. Látnivalói között kitüntetett figyelmet érdemel a XIV. sz.-i, gót stílusú református temploma, több országgyűlés színhelye is, ahol 1568-ban mondták ki – Európában elsőnek – a vallásszabadságot.

Tordáról feltétlenül fel kell keresnünk a gyalog 2 óra alatt, piros keresztes jelzésű turiataúton elérhető Tordai-hasadékot (Cheile Turzii) és menedékházat, a három lengőhíddal ellátott, 1270 m hosszúságú szorosban. 300 m magasban tornyosuló sziklák közt végig járható gyalogösvényen, de a szoros két peremén is körbemenő panorámaútján végigvezető turistaösvényéről csodálatos látványt nyújtó kirándulást nem lehet elfelejteni. A patak jobb oldalán: a Lépcsős-falak, az Alsó-torony, a Mészkő-sarok, a Kilátó-pont, a Gömbölyített-, a Csipkés- és a Sanszil-szirt, illetve a bal oldalon: a Szép-gerinc, a Galambos-szirt, a Fal-kolosszus, az Élelt-torony, a 758 m magas Szindi-tető sorakoznak egymás után. Mind a 40 feltérképezett és ajánlott alpinista útjai az álom világába illőek. Az összesen 34 feltárt barlangja közül leghíresebbek: a Porlik-, a Binder-, a Kéményseprő-, a Nagy- és a Kis-Balika, az Oszlopos-barlang és így tovább.

A Tordai-hasadék növényvilága miatt is védett terület, 29 endemikus növényfaja és rendkívüli növénygazdagsága miatt, mintegy 125 ha területen alakult ki a rezerváció 1939-ben. Jellegzetes növénykincsei: egy vadhagyma faj (Allium obliquum), a hegyi berkenye (Sorbus dacica), csikófark (Ephedra distachya), árvalányhaj (Stipa euriocaulis), a peremizs (Inula bifrons) stb., míg az endemikus jellegűek közül: egy sisakvirág (Aconitum callibotryon), apró nőszirom (Iris gürtleri) és egy különleges hölgymál (Hierarium substellatum).

Az Aranyos völgye turisztikai jelentőségének vázolása itt befejeződik és csak akik ezt végigjárták, vagy csak belekostóltak, nos, azoknak bizonyára még sokszor szívük visszavágyik ide és engedelmeskednek hívó szavának, újból és újból felkeresve e csodálatos tájakat.

Csűrös I.: A Nyugati Szigethegység élővilágáról. Tudományos és Enciklopédiai könyvkiadó, Bukarest, 1981.

Popescu-Argešel, Ion: Valea Arieşului. Editura Sport-Turism, Bucureşti, 1984.

Felejthetetlen élményekkel tértünk haza Európa egyik legszebb üdülőövezetében, Dél-Horvátországban tett kirándulásunkról.
Május 23. verőfényes reggelén keltünk útra Kolozsvárról és az első estét már Pécsett töltöttük, megcsodálva a Mecsek aljában meghúzódó ősi várost. Első utunk a város TV tornyához vezetett. Többen fel is mentek a torony tetejére, ahonnan az alkonyati fényben jól látszottak Pécs műemlékei, tornyai, kupolái, minaretjei.
A 143 évig tartó török uralom rányomta bélyegét a városra, a főtéren álló Dzsámi (a győztes Kaszim pasa dzsámija) nemcsak Pécs, hanem Magyarország legszámottevőbb törökkori emléke. Még sokat lehetne nézelődni szép testvérvárosunkban, de az idő sürget. Másnap kora reggel indultunk Horvátország felé.
Legelső megállónk a Plitvicei tavaknál volt, mely a legszebb és legismertebb horvátországi nemzeti park a maga 300 km2 területével. Hatalmas erdőktől körülvéve, a hegyek között tizenhat tó terül el, amelyek számtalan vízeséssel kapcsolódnak egymáshoz. Ennek oka egy biodinamikus jelenség, az édesvízi mészkőképződés. A Korana és Plitvice folyók karsztvizében található dús mészoldat az elmúlt 4000 év alatt a vízbe zuhant összetorlódott fatörzsekre, növényzetre lerakodott és akár ötven méter magas duzzasztógátként működnek, a víz rajtuk keresztül zuhog a mélybe. Miután ezek a gátak továbbra is nőnek, a víz mindég új utat keres és így képződnek az új vízesések. A kékeszöld, kristálytiszta vízben sok helyen lehet látni az, ún. megkövesedett fákat. 1979 óta az Unesco javaslata alapján a Világörökség része. Csodálatos látvány!
Egy jó karlovicska sör elfogyasztása után indultunk tovább Zadar (Zára) felé, ahol a sok szép élmény után hajtjuk álomra fejünket.
Másnap, vasárnap indulunk városnézésre. Ünnepi hangulat uralkodik, zúgnak a harangok és indulnak a templomba a záraiak. Így szerencsénkre mi is láthatjuk a templombelsőket is, ugyanis hétköznapokon a Szt. Donát-templom kivételével a többiek bizony zárva vannak. Megcsodáljuk a Szent Anasztázia templomot, mely a dalmáciai építészet XII.-XIII. századi gyöngyszeme. Majd a Szent Marijon templom mellett időzünk. Ennek harangtornyát 1105-ben az első magyar-horvát király, Könyves Kálmán emeltette, Zárába való bevonulásának emlékére. Ez a legrégibb dalmáciai torony.
A Szent Simon templomban, két bronzangyal tartja Szt. Simon ezüst Szarkofágját, a középkori ötvösművészet remekét, mely I. Lajos magyar király felesége rendelésére készült a XIV. században. A domborművek, Nagy Lajos bevonulását, az adományozó királyné családtagjait ábrázolják és a bronzangyalokat, melyeket a törököktől zsákmányolt ágyúkból, öntették.
Volna itt még látnivaló bőven, hiszen az egykori Zára évszázadokon át, Dalmácia fővárosa volt. De nagyon repül az idő, vár a tengerpart, a fürdés, a pihenés.
Autóbuszunk a tengerpart mentén kanyargó aszfaltúton halad Dubrovnik felé. Mi élvezzük az azúrkék Adriát, a merész formájú szigetek egzotikus szépségét. Karcsú pálmák, oleanderek között haladunk, nem győzzük csodálni a mediterrán tájat.
Az Adriai-tenger 1777 km hosszan határolja Horvátországot. A tengerpart előtt pedig 1185 kisebb-nagyobb sziget és sziklazátony található. A szigetek közül csak 66 lakott, van egy sziget, ahol csak egy ember él, a világítótorony őre. Olyan szép a táj, hogy megállunk pihenni pár percre, fényképezünk, nézzük az Adriát, melynek színe a napszaktól függően ezernyi árnyalatban játszik. Egyszer sötétkék, máskor zöldeskék, de mindig utánozhatatlanul szép. Estére érkezünk Dubrovnikba, mely a legfestőibb pontja a horvát tengerpartnak. Dalmácia gyöngyszeme, az Adriai tengerpart legdélibb részén fekszik, erős kőfalakkal körbevéve. Az ősi Ragusa a Lausza félszigeten alakult ki a VII. században. Az első írásos okmány Dubrovnik elnevezéssel 1189-ből származik. Hosszú a város történelme, mely évszázadok alatt megőrizte szabadságát és függetlenségét. Elismerte Bizánc hatalmát, majd ellenállt a Velencei Köztársaság hatalmának és a XV. században Horvátország legjelentősebb reneszánsz művészeti központja lett. A várost védőfalak veszik körül, a falak hossza 1940 méter, a part felé 4-6 m a tenger felé 1,5-3 m szélesek. Tervszerű városfejlesztési terv szerint építik a palotákat, templomokat, kolostorokat. Fő gazdasági ágazata a tengerészet, só kitermelés és kivitel. Már a XVI. századi, a Mediterrán tenger egyik legerősebb hajóhada, a Dubrovniki Köztársaságé, mely kb. 4000 tengerészből és több mint 180 nagy hajóból állt. Dubrovnik egyben a tudomány, irodalom, festészet és építészet városa is. 1301-ben már bevezették az orvosi ellátást, 1317-ben megnyitják Európa egyik legrégibb gyógyszertárát, amely folyamatosan azóta is működik. 1436-ban építik ki a vízvezetéket.
Szent Balázs a város védőszentjének kőszobra őrzi a kaput, melyen keresztül bejutunk az óvárosi részbe és a főutcára, amely megragad szép kőhomlokzatú házaival. Lenyűgöznek a szűk, meredek sok lépcsős kis utcák, a szökőkutak, a Domonkos kolostor udvara, a templom belseje, a Mária mennybemenetele székesegyház, a gazdagon díszített kőépületek. Elismerem Bernard Shaw mondását: akik a mennyországot a földön keresik, Dubrovnikba kell jöjjenek, és látniuk kell azt.
A műemlékváros látogatása után hajókirándulásra mentünk a 20 km-re fekvő Kavtat nevű félszigetre. Kellemes délutánt töltöttünk itt, fürdés, sétálás, teljes kikapcsolódás, csend, csak a sirályok hangja és a tenger hullámai kísértek végig.
Nehéz megválni ezektől a szép helyektől, 1979-ben az Unesco Dubrovnikot a Természeti és Kulturális Világörökségek közé sorolta.
Másnap reggel indultunk Split felé, nehezen váltunk meg Dubrovniktól, vissza-visszanéztünk a festői háztetőkre és tornyokra. A horvát tengerpart második legnagyobb városa Split, őse az egykori kis görög kolónia. Hírességét egy uralkodása után visszavonult császárnak Diocletianusznak köszönheti (284-305). Közvetlenül a tenger partjára épült a hellén építészek remeke, a ma is lenyűgöző császári székhely és mauzóleum. Diocletianusz halála után már csak átmeneti szállásnak használták.
Ezután a Spliti-öböl nyugati sarkában levő Trogirt látogattuk meg. Egyesek Velence kicsinyített mását fedezték fel benne, mások középkori várfalait csodálták a Kamerlengo bástyával. Sajnos a Szent Lőrinc székesegyház, tatarozás miatt zárva volt, de az Ádám és Éva szobrával gazdagon díszített főkapuját megcsodáltuk. Hasonló kapuja van a Libeniki Székesegyháznak, mely különös technikával épült, nem találunk benne sem téglát, sem vasalkatrészt. Csak kő és márvány az építőanyag. Libeniket horvátok alapították a X. században, Horvátország harmadik jelentős kikötője. A kilenc kilométer hosszú Libeniki-öböl kellő védettséget nyújt a hajóknak, az öböl északi oldalán van a Krka zöld színű vizének torkolata. Innen 17 km a Krka vízesés, ez is kötelező látnivaló, lenyűgöző látvány. 1985-ben kapta a Krka Nemzeti Park elnevezést, ritka, karsztos természeti jelenség.
Miután ezt is láthattuk, indultunk Zára felé, még marad időnk fürdésre, pihenésre, sétára. Az autóbuszban andalító horvát dal teszi még kellemesebbé hangulatunkat. Dalmácia, Dalmácia ez a refrén és már majdnem mindenki dúdolja. Mintha visszavárna minket ez a szép ország, ahol olyan jól éreztük magunkat.
Köszönhetjük mindezt szervezőnknek Prezensky Tibornak, Póka Évának a folyamatos segítségért, két rendkívülien ügyes gépkocsivezetőnknek és nem utolsósorban a horvát tolmácsunknak, aki mindig ott volt, ahol szükség volt rá és így idejében érkeztünk célpontjainkhoz.

Április 22.-én a Föld napján az emberek nagy részében megfogalmazódik az a gondolat, hogy mennyi kárt okozott az emberiség a Földnek. Már az őskorban megkezdődött a Föld rongálása. Később sok, ma már nem létező állatfaj pusztult ki. Ez a folyamat sajnos napjainkig folytatódik.
Ilyenkor felmerül bennünk a gondolat, hogy miért van ennyi erdőirtás, talaj, lég és vízszennyezés. Ide tartozik a szeméttárolási kérdés is. Az erdőirtást is már az őskorban megkezdték, mikor Mezopotámiában rengeteg erdőt kiirtottak, hogy minél több termőtalajt nyerjenek. Ma már egyre több erdőt irtanak ki, nem gondolva arra, hogy ez az utódokra károsan visszahat. Hisz az erdő szerepe óriási. A fák gyökerei összefonódnak és annyira összetartják a talajt, hogy meggátolják a földcsuszamlásokat. Túl nagy esőzések esetén a fák gyökerei felszívják a nedvességet, a lombja visszatartja a csapadék nagy részét és fokozatosan eresztik le, meggátolván az árvizet. Fontos szerepük van a széndioxid oxigénné alakításában. Az erdők pusztításával mindezek a hatások megszűnnek.
A talajszennyezés általában a gyárak, bányák veszélyes hulladékainak helytelen tárolásából, és növényvédő szerek és műtrágyák túlzott használatából származik. Mikor például a növényeket a bogarak ellen vegyszerrel kezelik, akkor az bejuthat a talajvízbe, vagy pedig felszívhatja a növény. Az emberek és az állatok esetleg megeszik a vegyszerrel kezelt növényeket, megisszák a szennyezett vizet, így a mérgek a szervezetükbe jut. A gyárak a salakanyagaikat a talajba juttatják, ami ugyanolyan káros hatással van az emberiségre akár csak a növényvédő szerek.
A légszennyeződés általában a gyáraktól és az autók kipufogó gázaitól származik. Ezek savas esőt is okozhatnak, amelyek rongálják az erdőket. A nitrogénbázis reagál az oxigénnel, majd a vízzel és így salétromsav formájában jut vissza a földre. Érdemes katalizátoros autókat vásárolni, mert az kiszűri a káros füstöt, drágábbak, de ennyit megér, ha kímélhetjük vele Földünket. A gyárak és az autók káros gázai, a széndioxid a levegőbe jutnak és a Földről felszálló meleg levegőt nem, engedik át, s így a Föld átlagos hőmérséklete állandóan emelkedik. Ezt nevezik üvegházhatásnak.
A vízszennyeződés a talajszennyeződésből is származik. A talajvíz bejut a tavakba, patakokba, s így még a tengerek és az óceánok vizébe is eljut. Például nemrég a Tisza vizét cián szennyezte, amely az állatvilágra nagyon rossz hatással van, hiszen számos hal és más víziállat kipusztult.
A szeméttárolással is nagy gondok vannak, hisz nagyon sok műanyagalapú anyagokat dobnak el a természetbe, amit a természet nem tud elemeire, molekuláira bontani, tehát esztétikailag is káros.

Mindezek megakadályozására, csökkentésére 1970-ben Amerikából indult el az egész világot átkaroló mozgalom, amikor együttesen tiltakoztak a környezetszennyeződés ellen. Ennek emlékére lett április 22-e a Föld Napja.
De az év nemcsak egyetlen napján kellene természetvédelemre gondolnunk.

Ez alkalommal két kirándulásunkról számolok be. Kénytelen vagyok egyszerre ismertetni mind a kettőt, mivelhogy kb. két hétnyi különbséggel, s egy bizonyos szakaszig közös útvonalon bonyolódott le, ugyanabban az órában indultunk el otthonról, s körülbelül ugyanabban az órában érkeztünk haza. Útvonalunk a következő volt: Szamosújvár – Dés – Bethlen – Sajóudvarhely – Szászlekence – Harina – Beszterce – Árokalja – Somkerék, s onnan hazáig; valamint Szamosújvárnál letérővel Füzesmikola és Szék helységek. Így hát valamennyi ideszándékozó autós magánturista könnyűszerrel tudná követni utunkat, akár egy nap alatt is.

Úticélunk tehát néhány Nagy-Szamos és Sajó menti középkori templom és más műemlékek megtekintése volt. A repülőtérnél hagytuk el Kolozsvárt, majd Apahidától északi irányba haladva a Kis-Szamos mentén, az Erdélyi Mezőség nyugati peremén folytattuk utunkat Désig. Apahida környékén Kr.e. a III.-II. századból való kelta telep maradványait tárták fel, valamint az 1889-es ásatáskor kún fejedelmi sírra bukkantak, amelyben arany ékszerek és két ezüst korsó volt; ez az ún. apahidai aranylelet. A középkor folyamán a kolozsmonostori apátság vámszedőhelye volt, ezért Apáthídjának nevezték.

Alsózsuk (Jucu de Jos) vadászlovaglásairól, lóversenyeiről, fajméneséről – valamint erdélyi fekete kopófalka tenyésztéseiről szerzett hírnevet magának. Ma – sajnos – már csak az idősebbek emlékeznek azokra a szép napokra.

Válaszúton (Răscruci) tartották Bánffy György főispánsága alatt Doboka megye közgyűléseit 1792-1853 közt. A Bánffy kastélyt a XIX. század második felében neobarokk stílusban építették; ma fogyatékos gyermekek iskolája. A közelben, balkéz felőli dombon emelkedik híres népművészünk, Kallós Zoltán kúriája, melyet az elmúlt évtized folyamán sikerült visszaszereznie majdnem félévszázados államosítás után. Szép néprajzi múzeumot rendezett be egy-egy válaszúti, kalotaszegi, szíki és mezőségi szobával. Évente néptánctáborokat szoktak rendezni itt, mind több és több résztvevővel, külföldiekkel is.

Bonchida nem fekszik az út mentén, oda le kell térni keleti irányba 3-4 km-re. Bánffy Miklós most rohamosan újjáépülő kastélya messzire ellátszik. A kastélyt a XVII. században kezdték építeni reneszánsz stílusban, majd lovagvárszerű külsejét a XVIII. századi átépítése során kapta, s ekkor létesült az angolparkja is, melyből manapság még áll egy-egy fa, gondozatlan állapotban. Utolsó gazdája báró Bánffy Miklós (1874-1950) erdélyi író, az Erdélyi Helikon egyik megalapítója és fáradhatatlan munkatársa, szerkesztője, festőművész, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványainak illusztrátora, miniszter, színházi intendáns, haladó szellemű politikus volt (írói nevén Kisbán Miklós). A kastélyt a II. világháború után bombatámadás érte, hébe-hóba még helyre-helyrehozogattak egy-egy falat rajta, míg végleg – főként barbár kezek nyomán – a teljes fokú romlásnak indulva; néhány éve nekifogtak fokozatos helyreállításához, jelenleg DK-i toronybástyája és fala készült el.

Kendilóna régebb a Kendy, majd a Teleky család birtokában volt. Innen nyugat felé 8 km után Dobokára (Dăbâca) jutunk, ahol a hajdani dobokai várispánság székhelyének várromját láthatjuk.

Kendilónától (Luna de Jos) észak felé folytatva utunkat, Nagyiklód (Iclod), Dengeleg (Livada) és a már Szamosújvárhoz tartozó Kérő-fürdő (Băile Băiţa) után elérkezünk Szamosújvárra. Szamosújvár ismertetését lásd az Erdélyi Gyopár 2002-es évi 5-6. számának 24-25. oldalain.

Innen visszaugrok 13 napot, ugyanis ez év virágvasárnapján tettük meg a következő utat: Füzesmikola és Szék.

Füzesmikola (Nicula) Szamosújvártól DK-re, 5 km-re fekszik. A községtől 2 km-re van a híres füzesmikolai kolostor, gyönyörű, festői környezetben, melynek megalapítója egy Niculae nevű remete volt a XIV. század folyamán. Az egész kolostoregyüttes magába foglal egy kis fatemplomot, egy új búcsújáró templomot, valamint egy múzeumépületet ikonosztázfestő műhellyel. A kis fatemplom első okleveles említése 1552-re tehető, bár előzőleg is már állhatott. Szerkezetileg egy ún. pronaoszból (előhajócsarnok, a nők misézőhelye), naoszból (főhajócsarnok, a férfiak misézőhelye) és az oltár mögötti helyiségből áll, ahová csak egyházfiak léphetnek be. A pronaoszt oszlopok választják el a naosztól. A naosz feletti kupolája bizánci jellegű, négyszögbe foglat köralak; ebben, valamint mind a négy falában számos bibliai jelenetet ábrázoló fafestmények vannak. A fatemplom érdekességét fokozzák a helyben festett üvegikon díszítések. A kis fatemplom az évszázadok folyamán több javításon ment át; 1714-ben Korniss gróf renováltatta, majd az 1973-as leégése után újjal kellett pótolni.

A kolostor új múzeumépületében kegyszerek, régi bibliák, fa- és üvegfestmények, Korniss domborműve (az ún. egyszarvú unikornis), Varlaam prédikációskönyve 1643-ból, stb. láthatók.

A kolostort a Csodatevő Mária szentképe teszi híressé. Ezt a festményt 1680 körül nagyiklódi Lukács főpap festette. Jelentős szerepe az lett, hogy az 1699-es osztrák katonaság betelepedésekor könnyezni kezdett, s 26 napig egyfolytában könnyezett. Azóta lett a kolostor Mária-napokon búcsújáró hely, s a szentkép a „könnyező Mária” jelzőt is felvette. A templom 1699-től 1948-ig görög katolikus rendeltetésű volt; jelenleg görögkeleti. A szentkép többször is kölcsön volt adva, a II. világháború idején eltűntették, több másolat készült róla (egyik példánya a kolozsvári piarista templomban látható), míg 1990-ben újra megkerült, s jogos helyére került vissza. Évente Nagyboldogasszony ünnepén (augusztus 15-én) mintegy 300.000 búcsújáró látogat el ide.

Az itten látottak után Székre folytattuk utunkat. Az alsó faluban egy jellegzetes széki tájházat tekintettünk meg – igaz csak kívülről -, mely gerendákból van összetákolva, szalmafedeles tetővel. A híresztelések szerint a közeljövőben széki népi tájmúzeum lesz benne. Az esős idő nagyon elrontotta a napunkat. Megtekintettük a község római katolikus templomát, melynek gyönyörű, székies ízlésű faragott kapuja van. A ferences templom 1752-ben épült barokk stílusban, oltárán Nepomuki Szent János szobra látható; mostani alakját 1897-ben kapta. A rossz idő folytán a református templom tanácstermébe szorultunk, ahol egy-egy rajz, iromány és kép kapcsán a falu múltjával is megismerkedtünk. Egykori sóbányáit már a rómaiak is ismerték, melyekben a XVIII. századig folyt a bányászat. A helységet 1291-ben III. Endre király városi rangra emelte, Mátyás király 1471-ben megerősítette városi jogaiban, 1717 és 1758 közt háromszor is betörtek a tatárok ide, amelyek közül a leggyászosabb 1717. augusztus 24-én (Bertalan napján) volt, amikor a tatárok majdnem az egész falut lemészárolták vagy rabságba hurcolták. Ennek a gyászos napnak emlékére hordanak a széki lányok és asszonyok fekete fejkendőt. Így lett augusztus 24-e a székiek szent ünnepe. A sóbányák kimerülése után Szék nagyközségi rangra süllyedt. Lakói azóta háztartási szolgákként váltak nevezetessé: a lányok házaknál, a legények pedig a gazdálkodóknál, a hóstátiaknál szolgáltak.

A széki református templomot az 1241-es tatárjárás után cisztercita szerzetesek építették. Nagy Lajos király idején a belső falakat freskókkal díszítették, s a templomot védőfalakkal kerítették. 1470-ben Mátyás király is megfordult itt. A templom 1554-ben az unitáriusok tulajdonába került, 1555-ben pedig itt tartották az első reformációs egyházi zsinatot. 1638-tól, miután a helység áttért a református vallásra, a templom is református tulajdonba ment át. A XVII. századi felújítás során eltűntetik a freskókat. Kazettás mennyezete Umling Lőrinc munkája, szószéke pedig Kidei Horváth Ádám munkája (mindkettő a XVIII. századból). 1946-ban Kós Károly renováltatja a templomot, amelynek során felszínre kerül a mintegy 300 éve eltüntetett freskók egy-egy töredéke, s ekkor épül az új torony.

Széki kirándulásunkat a templomban fejeztük be. Ottjártunkkor 18 fiatal konfirmált. Az istentisztelet s a kikérdezés alatt alkalmunk volt megismerkedni a helyi férfi és női népviselet sok élő példájával; a konfirmáló ifjak is népviseletbe voltak öltözve.

Továbbfolytatva utunkat Szamosújvárról Dés irányába, kelet felől látható a szentbenedeki (Mânăstirea) romos kastély, amely a XVI. század második felében épült és a Korniss grófok tulajdonában volt.

Dés 60 km-re fekszik Kolozsvártól, 250 m tengerszint feletti magasságban. A szomszédos Mikeházán (Mica) egyesül a Kis-Szamos a Nagy-Szamossal, s innen tovább már már Szamos néven folyik. A Dés környékén levő erődítmények nyomai azt bizonyítják, hogy már ősidők óta lakott föld.

Dés a hagyomány szerint egyike annak a hét várnak, melyeket Álmos építtetett. A krónikák szerint Árpád fejedelem Désről küldött követeket Szvatoplukhoz az ország átvételéért, mikor ezt megkapta, a monda szerint háromszor kiáltotta el latinul a „Deus" (Isten) szót – innen a város elnevezése: Dés. A város jelentőségét a közeli désaknai (Ocna Dejului) sóbányák növelték, amelyek ma is működnek. 1141-43 közt flamand telepesek jönnek ide, s részükre épült az Ágoston-szerzetesrendi templom. Sóbányászatát II. Endre király műveltette, ő építtette Dés várát, 1221-ben pedig désvári német telepesekről is szól oklevél. A király a bányák élére kamaragrófot állított, s a várost szabad királyi várossá emelte. A város sóbányászata 1717 táján csődöt mondott.

Az eredeti szász telepesek a Hunyadiak korában elmagyarosodtak. A további évszázadok folyamán a város több történelmi esemény színtere volt. 1602-ben Basta felperzselte, 1703 és 1706-ban a labancok égették fel, 1717-ben a tatárok pusztítják el, stb. Jellegzetes műemlék középületei a XIX. század végén épültek, amelyek az Óvár-téren és környékén állnak, mint: a városháza, a volt megyeháza, a volt színház épülete, a törvényszék, stb. A fejedelmek egykori szállásházát, valamint a református templom közelében állott csonkatornyot a két világháború közt elpusztították. A város római katolikus temploma (ferences kolostor) a XVIII. században épült.

A város jelképét a 72 m magas, hosszú toronysisakos, fiatornyos, gótikus református temploma képezi. A XV. század második felében épült, építését a kolozsvári Farkas-utcai templomnál is dolgozó János mester és kőfaragói fejezték be, erődöt is építve köréje. 1551-ben Martinuzzi György is javította. A reformáció idején előbb az unitáriusoké, majd a XVIII. században a reformátusoké lett. 1602-ben Basta hadai dúlják fel, 1642-ben villámcsapás pusztítja el, 1706-ban Fiege császári tábornok martalócai dúlják fel belsejét. 1711-ben kezdődött a templom újjáépítése. 1726-ban készül kék-piros rózsás kazettás mennyezete, 1752-ben Kidei Sípos Dávid faragott kőszószéke. A templom három fő részből áll. Tágas hajójához nyugatról a torony, keletről a szentély csatlakozik. A hosszú szentély ferences hatású. Ez a templom legrégibb része, noha boltozata 1776-79 közti. A sok átépítés miatt a templom tengelye nem egyenes. Fejezet nélküli pilléreinek lábazata későgótikus, s mellettük erősítésül faloszlopok állnak. A karzat kék alapon piros-fehér reneszánsz mintáit Umling Lőrinc festette. Alatta karzatmaradványok láthatók XV. szzáad végi lóhereíves kőfaragással. Az 1880-ban végzett tatarozás során a templom régi várfalát lebontották, s helyette új, jellegtelen fallal vették körül.

Désről kiindulva a Nagy-Szamos folyását követtük felfelé egészen Bethlenig. Kozárvárnál a hasonnevű vár romjai láthatók. Csicsómihályfalva (Ciceu Mihăieşti) közelében Csicsó várának romjai láthatók, amelyek Retteg felől közelíthetőek meg legjobban. Ez a XIII. században épült vár az erdélyi vajdák tulajdona volt, 1321-ben Károly Róberté lett. Zsigmond idejében a Bánffyak birtokolták, Mátyás király 1484-ben Ştefan cel Mare-nak adományozta, és a moldvai fejedelmek birtokában állott 1540-ig, amikor Szapolyai János hűtlenség fejében visszaszerezte és feleségének adományozta. 1544-ben lerombolták. Csicsókeresztúron, Alsóilosván, valamint Felőrön Torma Károly régész, kutató számos római kori leletet, feliratot, téglát talált a XIX. század utolsó évtizedeiben. Septimius Severus és Caracalla római császárok idejéből (211-217). Az egész környék tele van történelmi nevezetességekkel. Bacán (Baţa) Bocskai Istvánnak volt udvarháza, mely Mikes Kelemen családjának tulajdonába került. Retteg (Reteag) református temploma gótikus műemlék a XV. századból, melynek értékes kelyhei körül az egyik a XII. századból való. Felőr (Uriu) – amelyet Istvánmezőnek is neveztek – református temploma szintén XV. századi gótikus műemlék, melynek helyén a III. században, a fentebb említett császárok idején, a rómaiak I. Tungrarum Frontianiana nevű táborhelye állott. A templom első okleveles említése 1405-ből való. Időszűke miatt sajnos nem tudtuk belülről is megtekinteni. Csicsókeresztúr (Cristeştii Ciceului) Árpád-kori alapokon épült római katolikus temploma a XV. századi átépítéskor gótikus külsőt kapott; fából készült „pietá”-ja Nachtigall János (1717-1761) kolozsvári szobrászművész munkája. A falu közelében római katonai tábor maradványai láthatók. Ugyancsak érdekessége a falunak egy 1593-as évben épült alapon álló kúria. Várkudun (Coldău) népvándorláskori földvár található, amely egyben kő- és bronzkorszakbeli lelőhely is. Református temploma 1887-ben épült.

25 km megtétele után elérkeztünk Bethlen (Beclean) városába, amely 295 m tengerszint feletti magasságban fekszik az Erdélyi-medence, a Mezőség északi felében, a Nagy-Szamos és a Sajó összefolyásának közelében. Ez a városka a bethleni Bethlen család ősi fészke. Vára 1438-ban épült, amelyet 1707-ben pusztítottak el a Bethlen család díszes sírhelyével egyetemben. Az egykori vásárhelynek a XIV. században már plébániatemploma volt, amely a várfalon kívül épült. Első okleveles említése 1235-ből való. A Bethlen családnak három nagyobb udvarháza volt itt, amelyekből az egyiknek már nyoma sincs. A kisváros a századok folyamán kivette részét néhány történelmi eseményből: 1602-ben Basta foglalja el, székely őrségét kardélre hányatja; 1674-ben itt fejeztetik le Apafi Mihály jóváhagyásával Bánffy Dénes erdélyi vezető politikust (Jókai Mór Erdély aranykora c. regényének főszereplőjét), 1707-ben az osztrákok teljesen lerombolják a várat. A jelenlegi, elég gyatra állapotban álló Bethlen kastély a XVIII. században épült barokk-empire stílusban. A kastélyt körülvevő angolparkban Bodor Péter ezermester érdekes vízijátékokat készített, amelyek ma sajnos már nem léteznek. Jelenleg a mezőgazdasági iskolának ad otthont ez a kastély. A kastélyudvarnak gyönyörű címeres bejárati kapuépülete van a Bethlenek kígyós címerével. A város legjelentősebb műemléke az 1435-ben gótikus stílusban épült református temploma, kezdetben római katolikus templom, a várfalon kívül, a helység nyugati részén állott; a reformáció idején, János Zsigmond erdélyi fejedelem alatt unitárius templommá válik, mint sok más erdélyi templom, Bethlen Ferenc lengyelországi unitárius menekülteket telepít ide be, majd a XVIII. századtól reformátussá vált. A templom érdekessége a szentélyben elhelyezett Bethlen család kígyós címere hatszögű gót keretben, valamint a gótikus szentségtartó fülke. Ide van eltemetve Bánffy Dénes. A templom jelenleg tatarozás alatt van. A város római katolikus temploma 1909-ben épült klasszicista stílusban, homlokzatán Szent István szobrával.

Bethlentől elhagytuk a Nagy-Szamos völgyét és a Sajó bal partján folytattuk utunkat. Első állomásunk Sajóudvarhely (Şieu-Odorhei) volt. Református temploma Árpád-kori, román – korai gótikus stílusú műemlék a XIV. századból. Északi bejáratánál dombormű ábrázolja a sárkánnyal – a gonosszal – hadakozó Szent Györgyöt, amely egyike Erdély legrégibb szobrászati alkotásainak. Két bimbós pillérfő tartja a hengeres és hasábos félkörívet, amelyek a domborművet keretezik. Nyugati homlokzata alatt kis huszártorony van. Szentélye egyenes záródású, kívül párkány alatti ívsorral. Belül a déli oldalon levő kettős félköríves nyílásban helyezték el az istentiszteleti tárgyakat.

Innen továbbhaladva érintettük Sajóvásárt (Şirişoara), amelynek XV. szzáadbeli monostortemploma 1644-től romos állapotban van. Innen nem messze van Kerlés (Chiraleş), amely felett emelkedik a történelmi nevezetességű Cserhalom domb, amelyhez a következő események fűződnek: Salamon király 1068-ban itt verte le Ozul kun vezért; Szent László itt ölte meg a leányrabló kunt; ez utóbbi esemény több templom freskóin örökítettek meg, sőt Vörösmarty Mihály is maradandó emléket állított róla az Utóhang Cserhalomhoz című eposzában.

Innen már elérkezünk Észak Erdély egykori szász népességű vidékére. Sajnos, mára csak néhány szász maradt itt, főleg a 70-es és a 80-as években tömegesen hagyták el egykori településeiket, új hazára lelvén Németországban. Viszont fennmaradt tőlük műemlék – javarészt erődített – evangélikus templomuk, jellegzetes szász ízlésű, népies stílusú, főként falkerítéses szász lakóházuk; egykori népviseletüket már csak múzeumban láthatjuk.

Szászlekence (Lechinţa, németül Lechnitz) az Erdélyi Mezőség északi felében terül el és évszázadok folyamán jelentős bortermelő és borkereskedő vidék volt. Az egész környék szász lakosságát – az egykori flandriai németeket – II. Géza király telepítette be az 1270-es években. Az eredetileg római katolikus vallású szász lakosság a reformáció évszázadában, Johannes Honterus nyomására lutheránus, illetve evangélikus vallásra tér át. Szászlekencének már 1333-ban volt plébánia temploma, amely román stílusban épült. Erről tanuskodik a nyugati kapu félköríves béllete, valamint a fölötte levő körablak. A diadalív koszorúpárkányán különös alakú állatokat faragtak. A templom jelentőségét növeli erődítése, valamint a toronyóra.

Szászlekencéről Harinára (Herina, németül Mönchensdorf) mentünk át. Szászlekencétől 8 km-re fekszik kelet felé, erdős-dombos vidéken. Galacfalva (Galaţii Bistriţei, németül Heresdorf) községhez tartozik. Oklevél 1246-ban említi először, amelyből megtudjuk, hogy már kéttornyú Árpád-kori bazilikával rendelkezik, amely a XIII. század elején épült és a Kacsics nemzetség monostora volt (tehát tatárjárás előtti); rokonságot mutat több dunántúli (Ják, Zsámbék, Létény) valamint szatmárkörnyéki (Ákos, Kaplony) bencésrendi templommal. A gyulafehérvári római katolikus psüpökség tulajdona is volt, majd a reformáció után a megtért szász lakosság evangélikus egyháza tulajdonába ment át. A templomot a kor ízlésének megfelelően téglából építették román stílusban, s mint ilyen stílusú műemlék, Erdély és a Kárpát-Medence egyik legjelentősebb remeke; csak egyes részeit faragták kőből. Háromhajós, a középső magas, kazettaszerű mennyezettel; a két oldalsó alacsonyabb hajót a második szinttől feljebb egy-egy félköríves alakzatú kerengő választja el a főhajótól, amelyeket alulról – az első szinten – három-három, páronként más és más formájú pillér tart meg, a nyugati bejárattól sorrendben: nyolcszögletes, hengeres és négyzetes alapúak. Az oldalhajók is lapos mennyezetűek. A félköríves záródású szentély – XV. századbeli szentéllyel és koragótikus tabernákulummal – magasabban van a hajók szintjénél, két mellékapszisa csak belül alkot külön félkörívet. Orgonakarzata a nyugati bejárat felett van. A templomnak a nyugati és déli oldalán egy-egy félköríves, bélletes kapuja van. Legérdekesebb és legfigyelemreméltóbb a nyugati homlokzat. Az emeleti szinteket gyámköveken nyugvó félköríves frízek jelzik. Északnyugaton és délnyugaton a főhajónál valamivel magasabb saroktornyai vannak. Második szintjén három – mindhárom hajóhoz tartozó – szimmetrikus elhelyezésű kettős ikerablakot látunk. A harmadik szinten – idáig már nem nyúlnak fel a mellékhajók – a főhajó körablaka foglal helyet, a tornyok viszont hármas ikerablakokkal vannak ellátva. A felső szinten helyezkedik el a timpanon kettős ikerablakkal, valamint a délnyugati torony hármas ikerablakkal. Az 1887-1898 között végzett tatarozás folyamán kapta a délnyugati torony – valamint az egész templom – mostani alakját; az északnyugati torony nagyjából a régi maradt. A hajók hosszfalain végig félköríves román stílusú ablakok húzódnak. Utoljára 1995-1999 közt tatarozták a templmot, jelenleg – sajnos – hívők nélkül áll, amióta a szász lakosság elmenekült; mindössze egy három létszámú családtöredék lakik itt a faluban. Segítségükkel tekintettük meg a templom belsejét és megtudtuk hogy évente csak egyszer tartanak benne istentiszteletet egy németországi „körutazó" misszió alkalmával.

Innen észak felé vettük útirányunkat Beszterce városába. Beszterce (Bistriţa, németül Nősen, helytelenül Bistritz) Beszterce-Naszód megye székhelye, a Beszterce (A Sajó mellékvize) völgyében fekszik 361 m tengerszint feletti magasságban, a Borgói-havasok lábainál, Kolozsvártól 126 km-re. Környéke már az ősidőkben is lakott volt. A várost a tatárdúlás után betelepített szász telepesek alapították. Az évszázadok folyamán a város több esemény színhelye is volt: Károly Róbert alatt fontos vámhely lett (1330-tól); Nagy Lajos királytól vásárjogot kapott (1353); V. László Hunyadi Jánost örökös besztercei gróffá nevezte ki (1453), aki a város északi részén várat építtetett; Mátyás király megszüntette a grófságot, lebontatott várának köveiből városfalakat emeltetett; Szapolyai János moldvai hűbéresének, Petru Rareş vajdának adományozta (1530); 1602-ben Basta feldúlatta: 1705-ben Pekri Lőrinc kuruc hadaitól, majd 1717-ben újabb tatár betörésektől szenvedett. A város szász lakossága sajátos stílust alakított ki itt, amelyről számos épület, utca, sikátor tanúskodik. Jelentős szász kulturális központtá alakult, 1596-ban már gimnáziuma is volt. Egykori szász gimnáziuma a mai Liviu Rebreanu Líceum épülete volt. A város neve szláv eredetű, a szláv nyelvekben gyors (folyású) folyót jelent. Több ilyen nevezetű helységgel találkozhatunk felvidéki (szlovákiai) vagy moldvai útjaink során.

A városban csak a központot tekintettük meg. A városközpont négyzetes alaprajzú, közepén az evangélikus templommal, körülötte szépen beparkosítva. A központ körül sorakoznak a város középületei és jelentősebb bérházai. A központ északi házsorát a XV.-XVI. századi eredetű tizenkét keskenyhomlokzatú, egymással összeépített lábasház alkotja, amely a régi kereskedelem és vásárhely árkádos épületei. A házsor német nevének – Kornmarkt – magyar megfelelője Búzaszer (románul Şugăleţe); köztük van a régi városház, valamint az evangélikus paplak.

A központ – valamint a város – legnevezetesebb műemléke a ma komoly tatarozás alatt álló evangélikus templom, melynek 75 m magas tornya messzire ellátszik. A XV. szzáadban kezdték építeni gótikus stílusban, egy régebbi templom helyén. Idegenvezető híján sajnos nem tekinthettük meg a belsejét. Jelentősebb adatai: 1560-1563 között fejezte be a luganói Petrus Italus, akitől a külső és belső reneszánsz részleket származnak. A templom belseje szerkezetileg három hajóból áll, benne XVI-XVII. századi kisázsiai török szőnyegek, régi céhzászlók, berakásos templomi székek, XVI. századi kőből faragott szószék láthatók, amelyeket besztercei kereskedők ajándékoztak templomuknak.

Innen Árokaljára mentünk, amely a Sajó balpartján helyezkedik el, Sajómogyoróssal átellenben. Árokalja (Arcalia) nevezetessége a 17 hektár területen fekvő dendrológikus parkja (arborétuma), ahol több mint száz fafajtát találhatunk (köztük számos ritkaságot is) és jelenleg a kolozsvári tudományos kutatóintézet állomása székel benne. A parkban gyönyörű XVIII. századbeli keleties stílusú „hagymakupolás” kastélyt láthatunk, amelynek tetőerkélyéről belátható majdnem az egész park. A nagy meleg miatt jól esett kissé hűsülni a fák árnyékában, elköltve uzsonnánkat, majd egy hosszabb parki séta után utolsó állomáshelyünk felé vettük utunkat.

Somkerék (Şintereag) már a Sajó jobb oldalán helyezkedik el, közvetlen Bethlen után. A fejedelmek korában a falu környéki térségben több országgyűlést tartottak. Nevezetessége a XIV. században gótikus stílusban emelt (1333) református temploma, amely egy 1130-ban épült kápolna helyén található. A templom vastag falú, délnyugati tornya a hajó sarkához tapad. A hosszú hajót, a sokszögű, támpilléres szentélyt jelenlegi formájukban a torony falvastagságával egyező falakkal emelték. Somkeréki László 1407. évi végrendeletében ereklyéket és drága felszereléseket hagyományoz a templomnak. Valószínűleg ekkor készülhetett a hajóboltozat, melynek bordái közvetlenül a három boltszakaszt jelző faloszlopokra metsződtek. A szentély eredeti boltozatából csak a faloszlopok maradtak meg. Kazettás, festett mennyezete, fiókos dongatetőzettel létesült, barokk stílusban. Az eredeti id. Umling Lőrinc munkája volt. Ugyanő festette a padokat, az úrasztalát, a szószék koronát, az énekhirdetőket, s a nyugati oldalon levő karzatot.

Útvonal: Borsafüred - Borsa központ - Köves- patak (Pietros) völgye - Meteorológiai állomás - Mosolygó- tó (Iezer) - Pietrosz-csúcs - Bukuly-tavak (Buhăescu) - Repedő-patak (Repedea) völgye - Borsa központ - Borsafüred.

Időtartam: 12 óra

Jelzés: kék sáv Borsa központból a Pietrosz-nyeregig, innen pedig jelzetlen turista ösvény a Bukuly-tavakhoz és tovább a Repedő-völgyön.

Túravezetők: Raţiu Krisztián, Baiza Krisztina

Pontosan reggel 6:30-kor kisbuszunk már várt a borsafüredi szállók előtt, hogy aztán bevigyen Borsa központig, ahogy azt előző este megbeszéltük. Húszan indultunk útnak a Köves-patak mentén és szép lassan elkezdtük a kb. 1700 m szintkülönbségű emelkedőnket. Az út egy-másfél órán át falusi házak között vezetett, majd ezeket felváltották az illatozó kaszálók, s feljebb a rezervátum és a fenyves határa. Mind közelebb s közelebb kerültünk a Nagy-Zănoagahoz, Öreg-lábához, Mosolygó-tó katlanhoz. Aztán a fenyvest felváltotta a gyalogfenyő és a havasi legelők birodalma, no meg az alpesi virágok sokasága.

Innen csak két nagy ívű szerpentin és beérkeztünk a Mosolygó-tó katlanba, ahonnan már láthattuk a meteorológiai állomás épületét.

A meteorológiai állomásnál pihenőt tartottunk, minden meleg holmit felvettünk (mert amint kiderült, csak 8 °C volt), aztán a szolgálatos meteorológus megvendégelt egy hatalmas lábos aludttejjel, s közben figyelmeztetett, hogy a csúcson mindössze 4 °C van. Biztató!

Folytattuk utunkat és hamarosan a Mosolygó-tóhoz értünk, ahol éles fütty törte meg a csendet. Tudtuk, hogy valahol fent zergék vannak. Figyeltük csendben az oldalt, aztán egy hófolton meg is pillantottuk őket, ahogy kecses mozdulatokkal szökelltek biztonságosabb helyre. 8-10-en lehettek, gidákkal együtt.

Utunk szerpentines ösvényen kapaszkodott tovább, s végül kivezetett a Pietrosz-nyeregbe. S ha a tájból nem is láttunk túl sokat, annál több gyönyörűen pompázó, védett virágfaj kápráztatott el: rhododendron, encián, pöttyös tárnics, zergeboglár stb. Váradi fotósaink kattintgatták is gépeiket szüntelenül, el voltak ragadtatva a virágok sokaságától. Terveik szerint egy bizonyos fajta virágot jöttek lencsevégre kapni, …öt tekercs film lett belőle... személyenként!

A fogadtatás nem volt a legbarátságosabb; rakoncátlan szélurfik nyargaltak végig a gerincen, nehéz nedves felhőket kavarva. A csúcson levő automata meteorológiai állomás épületében meghúztuk magunkat a szél és a nedvesség elől, megettük elemózsiánk egy részét, előkerültek a zsákból az energiapótlékok: glukóz, csokoládé, cukorka.

Aki először járt fent a csúcson a csoportból kicsit letörten távozott, mert látványból, kilátásból nem volt része. Pedig szép időben gyönyörű panoráma tárul elénk: Cibles, Öregbérc, Rebra-csúcs, Bukuly-tavak, Ünőkő, Puzdra, Mosolygó-tó, Sárkány-csúcs, Toroioaga, Borsa (központ), Máramarosi medence. Tehát érdemes ide visszajönni! Békéscsabai barátaink optimisták voltak, meg is jegyezték, hogy ez a rossz idő jó ok arra, hogy minél előbb visszatérjenek.

Itt újabb pihenőt tartottunk, ezúttal barátságosabb körülmények közt; a ködhatárt és szélurfiékat már magunk mögött hagytuk, messze a völgyben pedig már csalogatóan sütött a nap.

Ezzel el is hagytuk a havasi legelők alsó határát, beereszkedtünk a fenyvesek birodalmába és folytattuk utunkat a Bukuly-, majd a Repedő-patak mentén. Az átkelést kivágott fenyőrönkök könnyítették meg, de az is megtörtént, hogy alaposan berezegtek, hosszúságuk miatt, ha a patak kiszélesedett. Ez alkalommal mindenki megúszta szárazon!

Mire a völgy végére értünk, kisbuszunk is megérkezett, visszaszállított Borsafüredre, ahol ismét a vendégszerető „Skitty” ház melege fogadott bennünket.

Szabolcs-Szatmár-Bereg Magyarország legkeletibb megyéje. Ugyanakkor talán a legszegényebb és egyben a legjobban támogatásra szoruló vidéke az országnak. Talán ez a rész szenvedte meg leginkább a történelem „viharait", melyeket a mai napig nem hevert ki. Egyben kevés itt a munkalehetőség. Kevés a gyár, a nagyüzem, melyek biztosabb megélhetést nyújtanának az itt élők számára. Viszont éppen ennek, az ipar hiányának köszönhető, hogy sok helyen a természet megmaradt olyannak amilyennek a turista szereti: érintetlen, drasztikus változtatások nélküli. Bár sík ez a vidék, mégis megannyi látnivalót tartogat a táj úgy állat, mint növényvilágban egyaránt.
Ezen a környéken tartották az idei Gyalogos Túrázók Országos Találkozóját, mely immáron X. alkalommal került megrendezésre. A házigazda szerepét idén a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Természetbarát Szövetség vállalta fel. A helyszín Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdő, az időpont pedig június 6-7-8-9. A Pünkösdi ünnepekre való tekintettel összesen 674 regisztrált résztvevő, olyan 60-70 turistaegyesületet képviseletében, választotta ezt a rendezvénysorozatot kikapcsolódásképpen.
Június 6.-án pénteken már a reggeli órákban „szállingózni kezdtek” a beérkező vendégek. A Rendezőség valamint a Versenyközpont a sóstói „Tókuckóban" volt elhelyezve. A találkozó lakói, pedig szállodában, motelben, bungalóban, faházban, vagy akár saját sátorban pihenhették ki a négy nap rendezvényekben gazdag programját. A találkozó ünnepélyes megnyitására 19.30-kor került sor. Az egybegyűlteket köszöntötte többek között a megyei és az országos Természetbarát Szövetség elnöke, valamint a város polgármestere. Ezután kulturális program következett, majd a napot ismerkedési est követte.
A szombat és vasárnap már a túrák jegyében teltek. 50 és 25 km-es teljesítménytúrák, illetve hét fajta autóbuszos kirándulás között lehetett választani. E sorok írója, szatmári és bajai barátai társaságában a 25 km-es teljesítménytúrát és a Nyíregyháza – Nagykálló – Kállósemjén – Máriapócs – Nyírbátor – Vállaj – Baktalórántháza – Nyíregyháza útvonalú buszos kirándulást részesítette előnyben. A teljesítménytúra emberpróbáló feladatnak bizonyult. Nem is annyira a táv hossza, mint inkább a rekkenő hőség miatt. Azért a társaság dicséretére legyen mondva a távot mindenki szintidőn belül teljesítette. A célban a túra teljesítésének elismeréseként kitűzőt kaptunk. A buszos kirándulás alkalmából láthattuk többek között a Nagykálló melletti Harangodi tavat (illetve alkotótábort), az „Inségdomb"-ját, Kállósemjénben a Kállay kastélyt, Máriapócson a Görög-katolikus kegytemplomot, Nyírbátorban a Báthori István Múzeumot, a Minorita és Református templomokat. Utunk során megpihenhettünk Vállajon, a Trianon után Magyarországon „maradt" három sváb település egyikén, illetve Baktalórántházán. E kirándulásunk alkalmával az a Pazonyi Aranka volt az idegenvezetőnk, aki állítása ellenére (miszerint Ő is csak ugyanolyan turista, mint mi) igazi profizmusról tett tanúbizonyságot. Utunk során gyakran mesélt az Nyíregyháza és környékbeli emberek múltjáról és jelenéről, a tirpákokról. Azokról az elmagyarosodott szlovákokról, akik a mindennapok nehézségei ellenére mégis becsülettel megmaradtak ezen a tájon.
Az említett túrákon kívül még részt lehetett venni kincskereső túrán, városismereti-, megyei elméleti- és természetjáró akadály- versenyeken. A halászok élhettek horgász szenvedélyüknek, a strand szerelmesei pedig a gyógyfürdő vizében lubickolhattak. Egésznapos rendezvények zajlottak a Múzeumfaluban. De meg lehetett tekinteni a Vadasparkot, esténként pedig diszkó, illetve élőzene mellett lehetett vigadni.
Vasárnap este a záróünnepség keretén belül a találkozó kiértékelése után sor került a díjak átadására. Ezután megejtették a tombolahúzásokat, mely után következhetett a reggelig tartó mulatozás.
Végezetül elmondható, hogy a találkozó jól sikerült. A kellemes kirándulások mellett a távolból érkezők megismerhették a szatmári, a beregi és a szabolcsi táj szépségeit, nevezetességeit, illetve az itteni emberek egyszerű de becsületes gondolkodásmódját. Kiss Gyuláék vendégszeretetből is kiválóra vizsgáztak. A nagyszámú vendégsereg ellenére igyekeztek mindenki elvárásainak megfelelni.
A kis létszámú szatmári csapatom, a szobatárs bajai barátaink és jómagam, de azt hiszem a tábor minden résztvevője nevében, mondhatom, hogy köszönjük.

Június 6. péntek: Találkozóra érkezők fogadása Tókuckó. Ünnepélyes megnyitó- kulturális műsor.
Gyalogolni jó! Írta egykor Móricz Zsigmond, a megye szülötte. Tanácsára a nyíregyházi vasútállomástól gyalog indultunk Tókuckó felé. Teljes felszereléssel, mert mi sátrasok voltunk. Időnk volt, nézelődtünk. Szép város, parkokkal és sok virággal, új és patinás épületekkel, közlékeny barátságos emberekkel.
Tókuckó – kedvesen fogadnak, mindent előkészítettek, megkapjuk az egységtáskát, benne a fehér, emblémázott pólóval, kitűzővel, térképpel a találkozóra készült képeslappal, különböző programok ajánlatával, vacsorajegyet az ökörsütésre. A póló és kitűző viselése sok kedvezménnyel járt.
Este a Hotel Sóstó udvarán levő Katlanba Kiss Gyula, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Természetbarát Szövetség elnöke, a rendezvény fő szervezője nyitotta meg az ünnepséget. Csabai Lászlóné Nyíregyháza polgármestere, országgyűlési képviselő, köszönti a résztvevőket. Röviden beszél Nyíregyházáról. Fiatal város 35000 fiatallal, 4000-el több a születések száma, mint a halálozás. A város állandóan fejlődik, legmodernebb főiskolája van. Itt található Magyarország legnagyobb regionális szabadtéri múzeuma, az állatpark, mely a budapesti állatkert után a legnagyobb. Rakaczky István a Magyar Természetbarát Szövetség főtitkára szűzbeszédjéből (első, a megválasztása óta) megtudjuk, hogy a szövetség hat szakosztállyal működik: barlangász, gyalogos, hegymászó, kerékpáros, síző, vízi túrázó. A Móricz Zsigmond Színház művészei szórakoztatták az egybegyűlteket, még a Szép város Kolozsvár című dalt is elénekelték.
Június 7. A szombati túraprogramok közül a Móricz Zsigmond 50 km-es teljesítménytúrára indulunk. Már kora reggel melegen süt a nap. Autóbusz visz az indulási helyre. Megkapjuk az útvonal leírását és a térképet. Baktalórántházáról 15-en indulunk a vízszintes fehér-piros-fehér sávos jelzésen. Együtt haladunk. Néhány kilométer után már ketten elől futnak, utána jövünk mi öten a többiek utánunk elég elszórtan. Olvassuk a túraleírást, és vígan megyünk – A XVI. sz.-ban épült r.k. templom előtt el – de meddig? Mert mi úgy elhúzunk, hogy már jelzés sehol, viszont szembetalálkozunk a két elsővel. Vissza kb. 1,5 km-et. Semmi baj, időben még úgy is nagyon jól állunk, de azért keservesen állapítjuk meg, hogy mindenki előttünk jár. Meghúzzuk, és viszszaalakul a régi sorrend, most már jobban figyelünk. Ez nem árt, mert biz a jelzések nem jobbak, mint a mieink; vannak, de meg kell keresni. Nagy a meleg, isszuk a vizet, de hiába csak szomjasak vagyunk. Helyenként homokba sűlyedünk de jól haladunk. 22 km megtétele után Elérjük a Mohos-tavat, Ellenőrzőpont olvassuk a lapon. Becserkésszük a helyet, de hiába. Elkavartuk, kikavarunk, minden hiába. Ellenőrzőpont a zsírceruzával nincs. Hogy a tó kiszáradt, abban már megegyeztünk. Egy keskeny ösvényen megyünk előre, beinduló jelzés igen, de azután semmi. Órámra pillantok s látom, hogy az utolsó határidőnél tartunk, de zsírceruza sehol. Kimerültem, már-már mérgesen leülök, már úgy is mindegy alapon, mikor megszólal János: MEGVAN! Nagy vígan, új erőre kapva tartunk a zsíros kenyér felé! A jelzések egyre jobbak, de a meleg már kezd elviselhetetlen lenni. Be kell hozni a lemaradást. Most nagyon figyelünk és igyekszünk. Birketanyára érve már jó időben vagyunk, megengedünk egy nagy pancsolást. Az ellenőrzőpontban jóízűen elfogyasztjuk az újabb zsíros kenyeret, amit egy pezsgőtablettával öntünk le. Nem kell többet rohanni. Nincs sok hátra, de azért a forgalmas műúton nem a legjobb a gyaloglás. A Móricz Zsigmond Színház előtt ott ül a padon a beígért szép hölgy a szembe lévő fára mutatva, hogy ott a zsírceruza (Hogy a Mohos tónál, unalmában énekelve miért nem volt egy ilyen?).
Szinte másfél órával a kitűzött határidő előtt célba érve megelégedve biggyesztjük pólónkra a megérdemelt kitűzőt.
Kemény túra volt.
Június 8. A vasárnapi programok közül a Vadasparkba mentünk, három óra kevés volt a bámészkodásra, de azért körbe jártuk a Földet, a világrészek állatait megcsodálva. Hogy mi minden van ott azt nem lehet leírni. Meg kell nézni!
Soha nem láttam ökörsütést. Nagy kíváncsisággal indultunk a Múzeumfaluba. Az 1970-es években kezdték fejleszteni, áttelepítéssel, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területéről házakat, templomot, temetőt telepítettek át a megfelelő környezettel, berendezéssel, szobabelsőkkel. Ünnepnapokon régi mesterségeket mutatnak be: van itt csizmadia műhely, fodrász, mézeskalácssütő, kádár, kalapos, fazekas stb. Sajnos későn értünk és így csak kívülről tudtunk mindent megcsodálni. Az ökörnek is már csak a csontváza volt a sütő fölött, de azért egy nagy fazékból a megígért adagunkat megkaptuk. A színes pünkösdi műsorból az Estella hastáncosokat néztük meg.
A záróünnepséget a Sósgyógyfürdői Múzeumfalu színpadján tartották. Gazda László búcsúztatta a résztvevőket. Kiosztották a díjakat a szerencsés nyertesek, készülődhettek a Tiszai vízi túrára. Az egybegyűlteket az Amadina együttes szórakoztatta.
Ez a jól sikerült nemzetközi találkozó elnyerte Ukrajna főkonzuljának elismerését is. Ezen a találkozón 700-an vettünk részt, 107 teljesítménytúrázó 2790 kilométert gyalogolt le. A legöregebb 84 éves, a legfiatalabb 13 éves, persze mind a kettő fiú. Na de azért a nők sem maradtak le, mert egy terhes kismama (28 hetes) is sikerrel teljesítette a túrát. Az elásott kincseket is megtalálták és elosztották a megtalálók között. Az elméleti versenyt, részrehajlás nélkül, Rakaczky István nyerte meg. A Gyalogtúrázók X. Országos Találkozóján a rendezők, a szervezők, és a segítő sporttársak 10-re vizsgáztak, de a jövőre nézve jobb együttműködés legyen közöttük, mert kiderült, hogy többen is megrendelték a szépidőt és bejött. Ettől volt aztán melegünk, hatványozódott a sok szép és jó.
Június 9.-én hétfőn a szabadon választott programok ismétlődtek.
Még egyszer kisétáltam a Múzeumfalu felé vezető úton, hogy meggyőződjek, amit este hazajövet láttam, drótkerítés, előtte élő sövény, jól látható tábla: Nyilvános W.C. Toilette, a nyíl, a kapu felé mutat. Következő útbaigazítás, az előbbi felirattal a kerítésen belül egy hatalmas fatörzsre erősítve, és a nyíl lefele, a gyökérre mutat. Elkacagtam magam, de aztán kapcsoltam, ez azért sürgős esetben csak a fiuknak jó. Háttérben ott áll magabiztosan az erre alkalmas épület.
Következett a hazautazás.

 Távolság: 21,5 km
Szintkülönbség: 850 m emelkedőn, 1200 lejtőn
Nehézségi fokozat: 18,2
Terep 5 katlan 3 nyereg

Megközelítés
A Putreda-völgyi erdészút végénél két ágból gyűl össze a kristálytiszta patakvíz. Dél-Nyugat felől jön sietve a Gargaló patak, és egyenrangú félként találkozik a délről folyó Putreda patakkal. Szélességük 3-4 m, mélység úgy bokáig érő, kiálló köveken ugrálva megyünk át.
Egy kiválasztott szárazabb helyen hátizsákot bontunk és étkezünk. A patakok csörgedezése kellemes hangjáték, amit szinesít az időnkénti hangfoszlány a fenti zuhatagok felől.

Útkeresés
A gargalóvölgyi lovak járta ösvény keresésére indulok. A sűrű fenyő-ciheresben rövid idő alatt csuromvizes lettem a reggeli eső fenyőtűkön visszamaradt cseppjeitől. Nem találom. Feladom a keresést.
Elindulunk a másik patak mentén jól járható szekérúton. Ebben az esetben a Putreda orom nyergét kelet felől közelítjük meg.

Juhászkutyák
A Tomnatic hegyoldal aljában újonnan kiépített két esztena mellett megyünk el. A csaholó 6-7 juhászkutya fogadtatása elmaradhatatlan. A zajra előkerülő juhászt is inkább kiváncsisága foglalkoztatja, mint a kutyák támadásának mérséklése. Meg kell állnunk, mert a kutyasereg körülkerített, ugatásuk nem csillapszik, noha kurjantásainkkal elzavarni próbáljuk, de csak gazdájuk parancsára hallgatnak el.
Erdős oldalon haladunk át, majd kiérünk a gyephavasra a második esztenához, ahol a kutyákkal minden kezdődik előlről.

Úttalan utakon
A reggeli borús esős idő mostanra már elmúlt, a gyep is felszáradt, napsütéses idő lett, időnként erős, de nem hideg szél fúj nyugat felől.
Nyolcvan méternyit ereszkedünk a lépésnyi széles, köveken bukdácsoló Putreda kispatakig, ahol rövid időre megállunk. Nézzük a kibontakozó gyephavasi tájat. Körülöttünk apró kis sárgavirágú havasi boglárkák (Ranunculus montanus) virítanak a zöld alapban. Távolabb, meredek oldalakon kisebb-nagyobb sziklaképződmények, haragoszöld havasi égerbokrok, leghátul a horizont vonalán a Putreda völgyzárlata, amely összekötő gerinc a Tomnatic csúccsal.
Következik a két hektométeres meredek emelkedő a Putreda orom nyergéig. Úttalan úton, csapásokat válogatva, szerpentinekkel tarkítva csökkentjük az emelkedő mértékét, amíg felérünk a nagy lapos és széles nyeregszerű hegyhátra. A kilátás innen elbűvölő. Páramentes levegő. A horizonvonala fölött csodálatos kumuluszfelhők díszelegnek, napsütötte fényes fehér fodrokkal és szürke árnyékos gomolyagokkal, mindez az enciánkék égboltra vetítve.

Kilátóhely
A nyerges hegyhát keleti feléről látszik jól apró részletekkel a Tomnatic hegy oldala, gerince a csúcsaival, a főgerincbe bekötő szekérúttal. A kilátó nyugati oldaláról a Gargaló csoport látható, meredek keleti letöréseivel, kisebb-nagyobb sziklafalakkal, metsződésekkel elszórtan , sziklarondellák, végig a gerincvonaltól a hegykatlanok patakáig.
Miközben szendvicsek kerülnek elő, azonosítjuk a csúcsokat, jobbról balfelé Gargaló 2159, Boglya 2121 (vf. Clăii), Hagymás 2010 (vf. Cepe), Ember 2134 (vf. Omului) és a Csisa. Az utóbbi É-i lábán lójárta szerpentines ösvény veret fel, összekötve a főgerincet a katlanok, völgyek ösvényeivel.
Észak felé jól látszik, részleteiben követhető útvonalunk a Gargaló ÉK nyergére.
A kilátás a Putreda orom széles nagy nyergéből igen vonzó, olyannyira, hogy ajánlatos volna már tovább indulni, de senki nem mozdul.
Elhangzanak lelkes értékelések ezen középmagas útvonal a katlan és nyeregvándorlás javára!
A táj képének és az okozott hatásnak az elemzésével pazaroljuk a drága időnket.
Úgy értékeljük, hogy a völgykatlan mélysége, meg a hegycsúcs és -gerinc magassága innen nézve, kedvező nagy látószögből, vagyis az említett szintkülönbség középső harmadából (békaperspektíva) azt inkább valósabbnak és teljesebbnek láthatjuk, mint fentről a gerinctúrák esetében (madártávlati kép).

A kedvelt kilátóhelyet elhagyva leereszkedünk százötven méternyit a Gargaló pataknak az Embercsúcsi ágáig, melynek mentén, völgymenetben haladva eljutunk a Gargaló patakig.
A kis patakmedrek képe egy stabil vízfolyást mutat a jelenlegi nagy szárazság ellenére, bennök bőséges víz folyik és olyannyira hívogató, hogy hűs vizével lemossuk izzadságunkat. A kedves kis patakokat is elhagyva nagy emelkedésbe kezdünk a Gargaló csúcs DK lába alsó részén gyepes oldalon a most következő esztena magasságáig, de ezt a kutyasereg esetleges támadása miatt egy hajlatban elkerüljük.

Hazafelé
Jól kitaposott úton haladunk szintben mindaddig, míg az ösvény lejteni kezd a következő esztena felé, de nem követjük.
A továbbiakban ismét csapásokon haladunk a törpefenyő zóna határvonala alatt, aztán harántoljuk a széles és a gerincig felnyúló füves oldalt. A nyereg előtt törpefenyők (Pinus mugo) közötti szük csapáson a fenyőágakat széjjelnyitva jutunk ki valamennyivel a nyereg fölött. Egy örvös rigó (Turdus torquatus) ijjedten repül ki a sűrűből és csattogtatásokkal tünik el. Ritkaságnak számít a lucfenyvesben (Picea excelsa) látott süvöltő (Pyrrhula pyrrhula).
A Gargaló ÉK-i nyergében ér utól az egyik nagy meglepetés.
A hegyi túránk névadó virágja az erdélyi havasszépe (Rhododendron kotschyi) az idei évben, zömében korábban virágzott a hosszú forró nyárelő hatására. Tudomásul vettük. De virágzásban voltak az utánna következők: A zergeboglár (Trollins europaens), havasi harangvirág (Campanula alpina), rózsapozdor (Scorzonera rosea), rezes hölgymál (Hieracium aurantiacum), kárpáti zergevirág (Doronicum carpaticum) és a többiek gyakoribb vagy ritkább előfordulásban.
És akkor a nyeregbe érve rábukkanunk egy 20-25 m hosszú és feleannyi széles havasszépe „szőnyegre” virágzásának teljében. Téli túránkról ismert, nagyterjedelmű hópárkányok helye ez a nyereg, és ennek lassú olvadása késleltette ezt a virágzást. A kedves meglepetést fényképezőgépek kattogásával és videokamera indításával honoráljuk.
Végül ettől is megválunk, szemügyre vesszük a frissiben elénktáruló képet: Gargaló északi katlanát és a Styol-rétet (Asztal rét).
Beereszkedünk a Beszterce forrása glecsertóhoz, amit jelenleg földgáttal felduzzasztott nagyobb tóvá alakítottak. A tó mellett találkoztunk a virágfotózásban szakosodott csoporttal. Hegyi élményeinket beszélve megyünk lefele táborzási helyünkre (Skitty ház), ahol ünnepi vacsora vár reánk.
A túra részvevői: Kinczel Ferenc, Gaál Roberta, Balla Zsolt és én.

A révi (Vadu Crişului) Zichy Ödön-barlang felfedezése szervesen kapcsolódik a Révi-szoros megismeréséhez illetve az 1870. szeptember 7-én megnyílt, Nagyvárad-Kolozsvár vasútvonalon beindult személy- és áruforgalomhoz.
A Révi-szoros keletkezéséről több elmélet is született. Ezen elméletek bizonyítása és elfogadtatása nyilván a tudósok dolga, de egyértelműen bizonyított, hogy a szorost már a legrégebbi idők óta lakták (Dr. Tulogdy János: A Révi Zichy-barlang felfedezésének és feltárásának története, Különlenyomat az „ERDÉLY" 1943. évi 11-12. számából, Kolozsvár, 1944.): „Az első – aki a Révi szoros szépségeiben gyönyörködött – a történelemelőtti idők ősembere volt. Az ősember, valamint a történelmi idő emberének eszközeit, temetkezésének maradványait a Két püspök sziklagerincében egymás felett következő Pince-, Kecske- és Devence-barlangban, a Kétszemű szikla alján a Tündérvár barlangjában végzett ásatások hozták felszínre."
A későbbi időkben kialakult a tutajjal való közlekedés a szorosban, mert ez volt, többek között, az erdélyi só alföldre történő szállításának egyik legolcsóbb formája. Ezzel párhuzamosan, az 1800-as évek elején, megjelentek az első vállalkozó kedvű, turistáskodó társaságok, kik tutajjal tettek
különböző kirándulásokat a völgy szépségeinek megismerése céljából (Bonyhai József: Tájleirat utazási naplómból, Vasárnapi Ujság, 1856.). Ezen a kiránduláson hat tutaj vett részt, rajtuk nők is tartózkodtak és a Jád völgyéből, Csarnóházáról indulva kikötöttek a sonkolyosi (Šuncuiuš) Nagy Magyar-barlangnál, végighaladtak a szoroson megszemlélve a révi vízesést is: „…kiálló, kopasz, barna szirtek, gyors zuhatagok által szeldelve keresztül."
Erre a természeti jelenségre Hunfalvy János is felfigyelt és említést tett földrajztudományi munkájában (Magyarország természeti viszonyainak leírása, 1864., II kötet, 377. lap): „Rév fölött a Körösnél nagyszerű mésztuff telepet találunk. Ott t.i. az üreges, völgyeléses mészkőtömeg fokozataiból erős vízforrások fakadnak, melyek szép zuhatagokban a Körös felé rohannak. Az említett mésztuff azon vízesésekből csapódik le.” Ezt a megállapítást méltán tekinthetjük a révi vízesés elsõ, tudományos bemutatásának.
Amikor, 1883-ban K. Nagy Sándor (Bihar-Ország, Második javított és bővített kiadás, Nagyvárad, ifj. Berger Sámuel kiadása, 1884.) kikönyökölt a személyvonat ablakán és: „A sziklák közt zöld gyeppadról előtörve mintegy 16 öl magasból festőileg szép vízesés fehérre tört hullámai szélesen és vastagon hullanak alá a folyó medrébe.", már nem ugyanazt a jelenséget látta, amit Hunfalvy írt le.
A vasúthoz érkező szakemberek között volt Karl Handl (Handl Károly) is, stájerországi származású, MÁV pályafelvigyázó, aki az Alpok vidékéről hozott természet iránti rajongásánál fogva, bejárta Rév és a szoros minden zegét-zugát. Tapasztalva a vízesés különösen rossz állapotát (a szikla alól kitörő patak vize eltűnve a lyukacsos és hasadékos mésztufában több kis, satnya érben zuhant a Sebes Körösbe) felhívta erre az államvasutak figyelmét is. Az elszivárogtató nyílásokat és repedéseket törmelékkel tömködték el és a patakot a mésztufa gát legfelső szintjére kényszerítették, biztosítva ezáltal a vízesésnek azt a magasságát és vízhozamát, melyben már határtalanul gyönyörködhetett a néhai táblabíró, bihari utazó K. Nagy Sándor és napjainkban mi is.
A Révi-szoros természetjárók előtti feltárásának szempontjából kiemelkedő fontosságúak az 1900-as évek elején történtek. Ekkor (1900. június 16.) érkezett Révre dr.Veress István, hogy elfoglalja református misszió-lelkészi állását (Veress István: A révi cseppkőbarlang felfedezése, Debrecen, 1940. december 11.). Az állomáson Hollóssy Gyula, Rév akkori nagyműveltségű jegyzője fogadta, akinek kiemelkedő érdemei lesznek később az EKE illetve a Révi EKE Osztály ügyének felkarolásában. Hamarosan megismerkedett Handl Károllyal is, akivel aztán bejárták az egész vidéket. Látva az aránylag kis területen felhalmozott természeti jelenségeket és a szoros szépségeit megfogalmazódott bennük az a vágy, hogy ezeket a nagyközönség elé tárják. Ez irányban tett erőfeszítéseik és tevékenykedésük intenzitása alapján ki lehet jelenteni, hogy Handl Károly, dr. Veress István és Hollóssy Gyula teremtették meg Réven a szervezett turizmus alapjait.
Veress István visszaemlékezéseiben olvashatjuk: „Erdélyi tartózkodásom alatt láttam az E.K.E. nagyszabású kultúrmunkáját, amely nem marad mögötte az alpesi turista egyletek működésének. 1903. január havában én írtam az E.K.E. főtitkárának Radnóti Dezsőnek, hogy az egyesület terjessze ki működését Rév vidékére is. Radnóti a levelemre küldött válaszában jelezte, hogy az E.K.E. már programjába vette egy turista-út létesítését a szorosban."
Ezt a döntést az E.K.E. turista osztálya már 1903. január 16-i gyűlésén meghozta és ugyanazon év áprilisában Czárán Gyula meg is jelent Réven munkásai kíséretében. Gróf Zichy Ödön, gégényi (Gheghie) nagybirtokos engedélyével el is készült a Révet Vársonkolyossal (Šuncuiuš) összekötő 8 km-nyi turistaút (Veress István: Emléksorok Czárán Gyuláról, SZABADSÁG / Politikai Napilap, Nagyvárad, vasárnap, 1906. április 15.):
„Czárán Gyulával 1903 tavaszán ismerkedtem meg. Handl Károly révi pályafelvigyázó hozta el hozzám, szerény paróchiámra. A természetimádók között hamar rokonszenv, barátság szokott létrejönni. Ettől kezdve a legutolsó napjáig állandó összeköttetésben voltunk. Ha Révre jött, soha el nem mulasztotta, hogy kis dolgozó szobámba, ahol képek, tárgyak füzetek emlékeztették az embert a turisztikára – be ne tekintsen…
Réven a turista ügyet határozottan ő teremtette meg. Ő volt a vezére, mi a mellékbolygók, csak közkatonák. A révi turistautat a sziklaszoroson át Vársokolyosig néhány nap alatt elkészítette, 1903 április végén. Itt munka közben bámultam meg először ezt a csodálatos embert. Mily kiváló ízléssel tervezte azt az utat a fák között, itt-ott kilátó pontokkal, szeszélyes sziklaszirtek szélén karfákkal, mesés lejáratokkal. Soha nem felejtem el, amint őt ezen napok egyikén munkája közben megfigyeltem. Esős, csepergős nap volt. Elindultam a már elkészült sikamlós úton, hogy őt felkeressem s ebédre meghívjam. Ő már akkor készen volt az út legnagyobb részével s Vársokolyos felé robbantgatta a kősziklákat. A robbantások dörejétől hangzott vissza a sziklaszoros s amint a munkások csoportjához értem, éppen akkor oszlott szét a puskapor füstje s lett láthatóvá a nagy turista alakja. Így dolgozott ő nap mint nap. Táskájában kenyeret és szalonnát hordott. Igénytelen volt. Meghívásokat ebédre, vagy vacsorára nem igen szokott elfogadni, ott szeretett étkezni a munkások között a természet ölén. Rendesen nála voltak Homér, Petőfi, Byron munkái. Ezekből táplálta a természet iránt való szeretetét. Csak látni kellet volna azt az örömöt, amely arcáról lesugárolt, ha egy-egy alkotása elkészült.
Mikor készen volt a révi turistaút s annak végén az Excelsior kilátó pontnál ketten megálltunk, mint valami büszke vezér a diadalmas csata után, úgy nézett le a sziklaszorosban kanyargó új útra, mintha tekintete csak azt akarta volna mondani: Ime ti mozdulatlan sziklák, hatalmamba ejtettelek benneteket, de csak azért bántottalak, hogy megkedveltesselek benneteket az emberekkel."
Az új révi turista utat, melyet napjainkban is Czárán-útnak neveznek a helyismerettel rendelkezők, 1903. május 1-én avatták fel. A révieken kívül jelen volt még Kolozsvárról dr. Szádeczky Gyula egyetemi tanár, Czárán Gyula másik igaz és nagy barátja, egy 25 fős hallgatói csoport élén, kiknek Czárán lelkesen magyarázta az út nevezetesebb pontjait. Amikor elérték a Ménmarót-párt, melyet előtte Két püspök-nek neveztek, és lepillantottak a szorosra, az elragadtatás a tetőpontra hágott. Dr. Szádeczky Gyula hallgatóit Czárán éltetésére buzdította, de ő ezt szerényen elhárította: „Ne engem éltessenek az urak, hanem megasztalják a természetet, amely ily remek alkotásokat hoz létre."
A kis társaság a vízesésnél ebédelt s a réviek nevében Veress István mondott köszönő beszédet Czárán Gyulához, aki válaszában kihangsúlyozta, hogy a dikciózásnak leginkább itt van helye, hol: „két oldalról meredek sziklafalak néznek le reánk s a hegyoldalból kijövő patak csevegése, a májusi madárdal annyira föllelkesíti az embert.”
Akkor még senki sem gondolhatta, hogy az igazi szenzáció ott lebeg a szoros páradús levegőjében, de sejthették, hogy eme mészkő birodalom tartogathat még meglepetéseket. Nem véletelen, hogy az E.K.E. 1903. június 27-i választmányi gyűlésén a turista szakosztály a választmánytól 600 korona támogatás megszavazását kérte a Révi-szoros és a Bulcz-völgy feltárására. Hivatkozásul az egyesület évi költségvetésének kimerülésére és arra, hogy a fenti részek kivül esnek az egyesület alapszabályszerű működési területein (t.i. itt nem léteznek E.K.E. osztályok) a tisztikari tanács nem járult hozzá az összeg megszavazásához, de javaslatképpen azt tanácsolja, hogy vétessék fel a kapcsolat az érdekelt községekkel illetve birtokosokkal arra nézve, hogy támogatják-e ezen célkitűzéseket? A révi Czárán-út anyagi költségeinek kérdése már fel sem merült, hisz azt teljes egészében Czárán Gyula fedezte. Úgy tűnt, ezennel lezárult a Révi-szoros turisztikai feltárása, de Handl Károly figyelmét nem kerülte el egy érdekes jelenség. Száraz időszakokat követően a révi vízesést tápláló patak szintje olyannyira lecsökkent, hogy a kifolyás helyén üreg képződött a sziklafal alatt, melyen denevérek röpködtek ki-be. Miután vadászfegyverével belőtt a nyíláson, a keletkezett nagy visszhangból egy barlang létezését feltételezte a sziklafal mögött (Veress István: A révi cseppkőbarlang felfedezése): „Czárán Gyula, akit értesítettünk ezen észleletünkről, 1903 novemberében újra eljött Révre s 10-én robbantásokat eszközölt a patak előtörésénél s íme egy sziklafal leomlásával előtűnt a nagyszabású barlang, amelynek üregébe meghatott lélekkel léptünk be abban a tudatban, hogy itt még emberi lény nem járt sohasem. Messzire nem lehetett bemenni, mert a patak elöntötte a barlang alját. Czárán még két napig maradt itt s egy darabig robbantásokkal sikerült a patakot szűkebb mederbe szorítani. A továbbhatolást azonban egy kerek tó megakadályozta. A barlang annyira izgalomba hozott, hogy Czárán eltávozása után nehány nap múlva egyedül mentem be a barlangba s egy szál gyertyával jól szemügyre vettem mindent s a Nagyváradon megjelenő Szabadság november 22-iki számában ismertettem a feltárt részeket. A hazai lapok innen vették át a leírást."
A barlang további feltárásában Handl ausztriai rokona, Stern Adolf is részt vett. December 19-én, Handl, Veress és Stern két fatörzsből vájt csónakkal hatoltak egyre bennebb, mígnem elakadtak a 4 m mély vízben egy cseppkőfüggöny előtt. Visszatéréskor Handl el is merült a vállig érő vízben. A további kutatást, Czárán és Hollóssy Gyula támogatásával Handl Károly és Márton nevű embere folytatták. Ők tárták fel az emeleti részt a Styx csatornától a Kóruson át, Mohamed Paradicsomát, a Purgatóriumot a Pokolig, ahol a patak ismét útját állta a tovább haladásnak.
Dr. Jordán Károly, egyetemi tanár és hegymászó, Tulogdy Jánosnak írt levelében beszámol Handllal végzett közös kutatásukról, mely egyben a Pokol bejárásának első ismertetése is lehet: „Egy szikláról egy eléggé szűk nyiláson leereszkedve Handl vízre akadt, mely ott a továbbjutást akadályozta. Akkor még nem voltak a mai felfújható gumicsónakok. Plökl Antallal csináltunk Pesten egy összecsukható vászon csolnakot, melyet bambusz rudakkal merevítettünk meg; a nyíláson át kötéllétrán ereszkedtünk le a vízhez, ott a csolnakot összeállítva (csak egy embert bírt el) egyenként egy gyönyörű kanyargós folyosón (a Pokol tószerű része!) lapátoltunk végig egy szikla oszlopig, mely a további utat elzárta. Mikor Handl volt az oszlopnál, nagy loccsanást hallottunk, azután egy percnyi csend volt, nagyon megijedtünk, hogy baja történt, de azután hallottuk a tempókat – visszaúszott. A beszállásnál felbillentette a csolnakot. A víz persze nagyon hideg volt. Szerencsére nem hűtötte meg magát.”
Miután Handl eléggé kiismerte magát a földalatti járható szakaszokon, fokozatosan bejárhatóvá tette a barlangot a kevésbbé képzett turisták számára is, mégpedig úgy, hogy a Pokol tava felett a falba vésett lyukakba rögzített gerendákat bedeszkázva, utat készített a víz felett. 1905. januárjában tovább hatoltak Veressel. Annak ellenére, hogy a sok vízben járás miatt erősen meghűltek mindketten, Handl kitartó munkája következtében 1905-re már kényelmesen végig lehetett sétálni a Pokolig, a ma is járható részeken.
Közben Czárán ügy iránti elkötelezettségét nemcsak a munkálatok költségeinek az E.K.E. felé történő megelőlegezése jelentette, hanem az is, hogy időközben elkészítette a barlang kalauz szerű leírását, melyhez igen szép földalatti felvételeket is mellékelt.
1905-ben megjelent írásainak sorát a Cseppkőbarlangok Rév környékén című munkája nyitotta, mely két részben került az olvasók elé. Az első részben (Erdély, 1905., 1-2.sz.) a révi Zichy-barlangot mutatta be, a másodikban pedig (Erdély, 1905., 3-4. sz.) Tízfalu barlangját. Az első részről különlenyomat is megjelent (Kolozsvár, 1905.) A révi Zichy-cseppkőbarlang címmel. Érdemes kiragadnunk azokat a mondatokat, melyekben a szerző megemlékezik a barlangot feltárók érdemeiről:
„A földszinti menetnek itt egyelőre vége; még az sem igen látható, honnan ömlik itt be a víz a csatornába. De azért van ám még ennek is folytatása ott a vastag sziklafalakon túl, a Pokol-nak nevezett részben. Innen vissza kell ismét térni végig a Styxen. Ami innen tovább felfelé következik, azt már maga Handl kutatta fel nyaktörő, merész sziklamászásokkal; s a barlang e pazar-fényes emeleti részeinek felfedezése kizárólag az ő érdeme. Jobb keze: Mitru barlangvezető segédkezett neki hűséges odaadással s a barlangi sport-tól megittasodott lelkesedéssel a vakmerő nehéz munkában. Csak ezen emeleti részek felfedezése tette tulajdonképp a barlangot méltóvá arra, hogy a szép nagy cseppkőbarlangok sorában helyet foglalhasson.”
Handl Károlyt igen foglalkoztatta a révi barlangból kitörő víz eredete. Az a tény, hogy a belső feltárások erre nem adtak magyarázatot nem hagyta nyugodni. Addig járta Rév környékét, mígnem Tízfalu (Zece Hotare) határában megtalálni nem vélte a megoldást.
Tízfalu Révtől másfél-két órai járásra, dél, dél-nyugat irányban van. Kilométerekre szétszóródott házai között, a karsztfennsíkon található az a kis patakocska, melynek zárt völgyében a víz hirtelen eltűnik egy magas sziklafal lábánál.
Veress Istvánnal és Csák Andorral bukkantak rá a bejáratra 1904-ben. Ők voltak az elsők, akik kutatás céljából be is merészkedtek a barlangba. Ennek szűk bejárati nyílása és meredek ereszkedése azonban, a továbbhaladás érdekében, technikai előkészítést igényelt. Ezt később Handl meg is tette, sőt a tőle telhető legnagyobb mértékig fel is tárta és járhatóvá tette a barlang egy részét. Ő már akkor azt feltételezte, hogy a Tízfalunál eltűnő víz Réven a Zichy-barlangnál tör elő. Ezt állítólag „szalmafestéssel” (szalmát szórt Tízfalunál a vízbe) be is bizonyította, de nagy álma, hogy a két barlang átjárható lenne még ma sem igazolódott be. Maradt tehát számukra az a lehetőség, hogy Czáránnal együtt újra bejárják az ismert részeket és igen jó fotográfiákban meg is örökítsék azokat (Veress István): „Erre a barlangra Czárán sokat költött. A költségeket mindig ő előlegezte. Éppen így sokat költött a barlang felső részére, a Batrina völgyben. 1904. szeptember havában egyik nap estefelé – mindig ilyenkor, kirándulásairól való hazatérte után szokott hozzám jönni – vidám arccal nyitott be kis szobámba. Csak ennyit mondott: Gratulálok! Mindjárt tudtam, hogy mihez gratulál. Ugyanis Handl, Csák Andor s én, ezen év július 19-én fedeztük fel az alsónál fenségesebb batrinai barlangot. Czárán ez alkalommal a barlangban több felvételt tett, valamint a sziklaszoros egyes szebb pontjairól is készített felvételeket."
E barlangrendszer feltárásának azonban van egy nagyon érdekes előzménye, mely K. Nagy Sándor nevéhez fűződik. Székelyföldön és Aldunán című könyvében (1883., Nagyvárad) a szerző a következő jelenséget írja le: „Révről szekérrel két óra alatt elérjük a Teu Sgloma nevű kis tavat, melynek vize sárgás, nem régen képződőtt az egész tó, még pedig annak a pompás vízesésnek a hátrányára, mely a révi sziklaszorosban látszik.
…ennek a tónak felfakadása megapasztotta a vízesés vizének bőségét. Ettől nyugatra 200 lépésnyi távolságra van a Teu Batrinului.”
Felmerülhet az a kérdés, hogy Handl ismerte-e K. Nagy Sándor fenti megfigyeléseit, vagy ezektől teljesen függetlenül jutott ugyanarra a következtetésre két évtizeddel később? Nem valószínű, hogy erre a felvetésre ma már választ kaphatunk!

Az 1905. év különös jelentőséggel bírt a barlang és környéke szempontjából:
- ezen év március 5-én alakult meg az E.K.E. révi osztálya, mely átvette a barlang kezelését s arról is gondoskodott, hogy a bejárat előtt a révi agyagipar különböző cikkeit (vázák, tálak, hamutartók) árúsítsák; gr. Zichy Ödönt elnöknek, Veress Istvánt ügyvezető alelnöknek, pénztárnok- barlanggondnoknak pedig Handl Károlyt választották meg;
- az E.K.E. többszöri kérésére gróf Zichy Ödön (tiszteletére nevezte el a révi E.K.E. osztály a barlangot Zichy-barlangnak) a barlang bejárata elé menedékházat majd emeletes szállót is épített;
- az E.K.E. megépítette a barlaghoz vezető hidat;
- az 1905. augusztus 27-i közgyűlésen ünnepélyesen felavatták a barlangot.
Az avatáson Czárán Gyula nem vehetett részt, mert a Biharban dolgozott a Galbináriában, de jelen volt az E.K.E. részéről Merza Gyula. Az avató beszédet dr. Veress István református lelkész mondta. Talán érdemes őt meghallgatni: „…Miképpen Egyiptom sivatagján lecsukott ajakkal, titokzatosan mered a szemlélő felé a Sfinx, magába hordozva évezredek titkait: úgy áll előttünk e relytélyes barlang, hallgatagon ama kérdésekkel szemben, melyeket előállása, eredete és képződése felől magunknak felteszünk…Igen, a természet féltékenyen őrzi titkait s e barlangnak is csak egy részét engedte még meg feltárni a látogatók előtt, azt is mennyi küzdelem, mennyi fáradság után! Óh, de már az eddig feltárt rész is egy csodás, káprázatos világot mutat nekünk szeszélyes alakulataival…
…Óh, én azért nem tudom megérteni azon emberek gondolkodásmódját, akik ahelyett, hogy a természet által nyújtott örömök forrásából merítenének a mesterkélt, lelket és testet megölő élvezetek után futkosnak. Óh, nem tudom én megérteni, hogy miért nem karoljuk mi fel lelkünk minden erejével, szívünk minden érzelmével a természet szépségeit kutató turistaságot s miért megyünk idegenbe, holott e haza megszentelt földjén annyi szépség, annyi természeti alkotás tárul elénk!
…lehetetlen meg nem emlékeznem ifj. gróf Zichy Ödön őméltóságáról, mint a barlang tulajdonosáról, akinek annyit meg annyit köszönhetünk! Az ő áldozatkészségét hirdeti e turista-vendéglő s az a rend, amelyet itt látunk. Megmutatta nemes példájával, hogy nem szóbeszédre, hanem tettekre, nemes áldozatkészségre van nekünk szükségünk…”
Még ez év végén Czárán Gyula ellátogatott a barlanghoz és felkereste dr. Veress Istvánt is:

„December 3-án, vasárnap este fölkeresett Réven kis szobámban. Már ekkor az asztma erősen kínozta. Sokat beszéltünk ekkor az épülő félben levő Jungfrau vasútról. „Tudod – mondta - ha kell 2 hetet is fogok várni, hogy tiszta időben nézzek le a Jungfrau tetejéről, ha a vasút elkészül.” Ki hitte volna, hogy nemsokára a Jungfraunál magassabb helyről néz alá a földi múlandóságokra. 1906. január 5-én hirtelen elhunyt. Temetése után azonnal megindult a gyűjtés a révi sziklaszorosban felállítandó Czárán-emlékműre. Közbe jött események miatt ez mindezideig nem létesült.”
A felállítandó emlékmű-mozgalmat dr. Tulogdy János is említi már idézett írásában:
„Ugyanakkor Melitskó Frigyes MÁV felügyelő, buzgó EKE-tag, Czárán Gyula barátjának kezdeményezésére mozgalom indult meg, hogy Czárán Gyulának a Zichy-barlangnál emléket állítsanak. Az emlék javára dr. Szádeczky Gyula, dr. Ruzitska Béla és dr. Cholnoky Jenő előadásokat tartottak. (Erdély, 1907., 54. lap.) Melitskó Frigyes - aki gyönyörűen zongorázott - vidéki útjai alkalmával igyekezett hangversenyek tartásával gyarapítani az emlékműre befolyt pénzt. Amint Merza Gyula EKE tb. elnöktől tudom, az emlékmű tervezete gipszből, féldombormű kivitelben el is készült. Az később összetört és - fájdalom - nyoma veszett."
Erre utal Zárai Jenő is, 1937-ben Aradon megjelent, A természetjárás apostola című Czárán-monográfia könyvében: „A Czárán féle emlékmű gipszmintája vasúti szállítás közben annyira összetört, hogy azt még rekonstruálni sem lehetett."
1906-ban felépült a szorosban, 200 személyes várótermével, a Zichy-barlang közelében, a vasúti állomás. Ugyanezen év elején elkerült Révről Veress István. A megszállott „triumvirátus" feltáró munkáját Handl Károly folytatta, aki csónakkal tovább haladva, 1907 januárjában újabb 600 méternyi részt nyitott meg a barlangban, behatolva ezennel egészen a patak szifonjáig. A kirándulók számára járható szakaszokat Monoky Gyula máv. mérnök térképezte föl elsőnek. Az E.K.E. folyóiratában, az Erdély 1907., 3-4. számában meg is jelentette a barlang eme első térképét.
Az I. Világháború kitöréséig szépen fejlődött a barlang körüli turista élet és E.K.E. tevékenykedés. Sokan látogatták a vidéket és írták be nevüket a 30 cm X 40 cm X 55 cm nagyságú, 5,5 kg súlyú, vászonkötésű vendégkönyvbe:
1.) 1905. aug.27., Br. Feilitzsch Arthur, Kolozsvár, E.K.E.-elnök
2.) M. Kovács Géza,
11.) Handl Károly, Rév – gondnok: Az Isten nagyságának szentelt helyen állva…melyik különös kegyelme nekem rendelte gondnokságát az ő nagy hatalma és bölcsessége előtt térdre borulva imádkozom.
71.) Merza Gyula, Kolozsvár
350.) 1905. okt. 1, Czárán Gyula, Menyháza
1095.) 1906. aug. 20, Boncza Bertuka, Csucsa
1734.) Fedák Sári/Heiman, Budapest: Keveset ittunk s sokat daloltunk
576.) 1907. júl. 2, Kovács Lajos, ref. tanító P.ladány: Jól mulattam, de a kalapomat elvitte a barlang vize
651.) 1907. júl. 11, Koflanovits Miklós, Nagy-Szőllős: 1907. júl. 11-én érkeztünk ide elfáradva és kiéhezve. Szerény anyagi viszonyaink között kétségbe voltunk esve, de a derék vendéglős úr Dolgos Ignácz kérés nélkül kitűnöen ingyen ellátott bennünket.
761.) 1907. júl. 19, Deák Ferenc Gyula, Budapest: A barlang pompás, de a sertésborda se kutya
1115.) 1907. aug. 10 Mezei Mihály, Nagyvárad: Tizenegy napot töltöttem e szép helyen, mint a Szálló első állandó vendége. A jó levegő, kellemes séták, testben, lélekben felfrisítettek. Dolgos Ignácz vendéglős előzékeny figyelme, kedves nejének ízletes ételei legőszintébb, igaz elismerésemet kiérdemelték. A viszontlátásra. Zichy barlang 1907.VIII.11.

1608.) 1907.szept.21, Sándor Antal, Kolozsvár:

1.) 1908.ápril. 12, Dr. Szádeczky Gyula, Kolozsvár
6.) Dr. Balogh Ernő,
10.) Xántus János,
799.) 1908.aug. 11., Láng József, könyvkereskedő és nyomdatulajdonos Nagyvárad: Aki testben és lélekben fáradt, az erre a bályos helyre jöjjön pihenni és szórakozni. Mert igaza van Mezey Mihály kir. Közjegyző úrnak e könyvben 1907.aug.11.- én 1117 sz. alatt kelt észrevételeinek. Jelen voltam az első kapavágásnál, amely gróf Zichy Ödön urnak nagylelküségéből és az ember baráti szeretetéből a helyet a közeljövőben szállodával teszi kényelmessé a pihenni, vagy üdülni, avagy szórakozni kivánó közönségnek.
22.) 1909. ápr. 8., Dr. Cholnoky Jenő, Kolozsvár
9.) 1910. július gróf Serényi László, (Utolsó bejegyzés)
Az első világégés tüzeiben hamvadt el a barlang fénykora is. A szálló és a vendégfogadó magántulajdonba ment át és az E.K.E.-t fokozatosan kiszorították erről a tevékenységi területről. Handl Károly 1932-ben elhunyt és Réven temették el.
A Bécsi-döntést követően, 1940 november 24-én újraalakult a Révi E.K.E. osztály és beindult az az óriási pénzeket felemésztő munka, melynek során felújították a tönkrement barlangi építményeket a Körös hidat és a turista szálló több szobáját. Közben 1942. augusztus 12-én elhunyt Veress István is.
Ugyanakkor mintha egy pillanatra fellendült volna a földalatti kutató munka is. 1942 szeptemberében megérkezett Révre dr. Kessler Hubert, az aggteleki barlang akkori igazgatója, aki a m. kir. Földtani Intézet megbízásából végzett kutatásokat Biharban. Ő volt az első, aki a szifonon túli világba átlépve fotográfiákat is készített (Daday János: Barangolások a Bihar-hegységben Czárán Gyula nyomdokain, 1997., Nagyvárad, Czárán Gyula Alapítvány): „A szifont Kessler Hubert 1943-ban úgy győzte le, hogy napszámosokkal a lerakódott agyag-homok fövénybe árkot ásatott, ezzel sikerült a tó vizét 60 cm-el csökkenteni. Mivel a mennyezet csak 40 cm mélységig ér a vízbe, keletkezett egy 20 cm-es rés, ahol lélegezve lehetett áthatolni. Azóta a Kessler által ásatott árkot betemette a hordalék."
Miután az első szifonon sikeresen áthatolt, Kessler a második szifon előtt megtorpant és a víz nagy mélysége miatt feladni kényszerült a továbbjutást.
1952-ben, illetve 1953-ban a nagyváradi, majd 1961-ben a kolozsvári barlangkutatók próbáltak meg áthatolni, sikertelenül ezen az akadályon (Juhász Viktor, Juhászné Orth Ibolya: Rév, 2002.)
A révi Zichy-barlang felfedezésének 40. evfordulója alkalmából tartott ünnepség volt talán a Czárán-emlékezések utolsó megnyilvánulása a Bécsi-döntés okozta háborús felfordulások idejének legvégén, az EKE második, majdnem félévszázadig tartó megszűnte előtt. Az eseményre 1943. október 16-17-én került sor a Magyar Turista Szövetség, a Magyar Turista Egyesület központja és Bihari osztálya, a Magyarországi Kárpát Egyesület, a Magyar Barlangkutató Társulat, a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület és a Pannónia Turista Egyesület képviseletében.
Az ünnepség 16.-án délután kezdődött Réven, ahol dr. Tulogdy János babérkoszorút helyezett Handl Károly sírjára az EKE és a magyar természetjárók nevében. Másnap délelőtt leplezte le dr. Balogh Ernő, EKE elnök, azt a fekete márvány emléktáblát, melyet Balázs Gyula EKE-tag adományozott a Révieknek. Beszédében megemlékezett a barlang feltáróiról, akiknek nemcsak a nevét örökítették meg a nemes márványban de kiknek hálával tartazunk a „múltért, a jövőért, a gyönyörű példaadásért":

A II. Világháború után a barlang, a vendégfogadó valamint a szálló gazdátlanul tengődött és egyre biztosabban ment tönkre. A nagyváradi szervezett népi turizmus megszületése azonban új lendületett adott a felújításoknak és a feltáró kutatásoknak is (Daday János: Barangolások a Bihar-hegységben Czárán Gyula nyomdokain, 1997., Nagyvárad, Czárán Gyula Alapítvány): „Történt 1948-ban, hogy az akkor megerősödő szakszervezet, létrehozta a Népi Turisztikai Egyesületet. A székhely a Fő utcára került. Fizetett irodavezetője, könyvelője, pénztárosa és gépkocsivezetője (a háborúból visszamaradt 4 tonnás Opel-Blitz kamionra) volt. Az NTE tulajdonába kerültek a létező menedékházak és őrzésükre fizetett gondnokokat alkalmaztak. Ezen kívül létrehoztak egy pénzalapot a tömegturizmus fejlesztésére, ösvények, jelzések, hidak, korlátok, létrák létesítésére és karbantartására. Lehetőség volt alkalmi munkásokat is foglalkoztatni. Irodavezetőnek a szakszervezet Somogyi Sándort (1913-1993) alkalmazta, aki ismert természetbarát, jó szervező, népszerű és nagyon tevékeny volt. Ő maga köré gyűjtött egy turistákból és fiatalokból álló csoportot, akik lelkesen besegítettek, túravezetők voltak a tömegtúrákon, vezették a munkálatokat, de ha kellett, keményen dolgoztak is. Fizetés nem volt, de elszámolhattuk az utiköltséget, ha valahová mentünk, kaptuk a kiszállási díjat. Ebbe a társaságba cseppentem én is 1949-ben, húszévesen. A főutcai székhelyen volt egy teremféle raktárhelyiség, amit a kamionról behozott lócákkal rendeztünk be és minden kedden délután összegyűltünk megbeszélni, mi is a következő hétvégi teendő. Lehettünk 30-40-en. Volt, aki túrát vezetett volt, aki utat jelezni ment, mások munkára készültek. Itt jött szóba a révi helyzet is: újra járhatóvá tenni a Czárán által építtetett, a Körös bal partján lévő turistaösvényt, bejárni a révi Zichy-barlangot a második szifonig, újra feltárni a tízfalusi Handl víznyelő barlang ismert részeit és esetleg tovább hatolni.
A csoport, más tevékenységei mellett, 1950. tavaszát és nyarát szánta a révi helyzet rendezésére. Tavasszal a Körös bal partján lévő Czárán út rendbetétele (egyengetés, feltöltés, korlátok építése a veszélyes helyeken) volt a tevékenység főbb irányvonala. Hat-nyolc tagú csoportok mentek Révre, 4-5 napra, megszálltak a menedékházban és innen indultak szerszámokkal reggelenként. Az utat két hónap alatt rendbetették. Aztán a révi barlangot tettük járhatóvá az első szifonig úgy, hogy a még Handl által a sziklafalba rögzített, elég jó állapotban lévő, gerendákra, vagy 5 méteren, tölgypallókból hídlást szegeztünk. Korlátok még nem voltak, így a barlangot a nagyközönség még nem látogathatta, mert megszédülhetett és beleeshetett az alattuk tátongó 4-5 m mély, kristálytiszta vízű tóba, melynek hőmérséklete 10,5 °C volt.
Túljutva a tavon, a barlang kitágul. 30-40 m magas, katedrális formájú, termeken haladtunk tovább, majd egy nagy omlás hatalmas sziklái között értünk el az iszapos-homokos terembe, amelynek a végében van az első szifon tava és a beleérő mennyezet. Mi is gondoltunk merészet és nagyot: ha Kessler áthatolt lélegezve a 4 m hosszú szifonon, majd mi átúszunk a víz alatt. Volt egy légmentesen záró 30 literes fém dobozunk (háborúból visszamaradt lőszeres láda), meg néhány gázmaszk-tok. Ezekbe pakoltuk a túloldalon szükséges meleg ruházatot, lámpákat, pár szendvicset. Fürdőnadrágban, befogott orral, ketten átúsztunk a csomagokkal. Odaát a barlangi sötétségben tapogatózva előszedtük a vízmentes dobozból a zseblámpát, a karbidlámpát és azt üzembe helyeztük. Olyan mészkőképződényekben gyönyörködhettünk, amiket Kessler óta nem tudom látott-e valaki? Azokban a napokban több ilyen kétszemélyes csoport is átúszott a szifonon.
A következő tervünk a Handl-barlang bejárása volt. Ezt Handl Károly, révi pályamester fedezte fel és ő volt az első, aki 1904-ben behatolt oda. Utána volt ott Czárán is, majd később Kessler. A behatolás nem kockázatmentes. A mi első expedíciónkra 1950. júliusában került sor. A csoportot Somogyi Sándor vezette. Mindjárt a bejáratnál egy 10 m mély kútba kell leereszkedni. Az Öreg patak vize közben zúdul a nyakadba. Száraz időben ez kb. két vedernyi folyamatos vízsugarat jelent. Az öltözéket és más kellékeket tehát vízmentesíteni kell ezen a szakaszon. Földet érve egy 12 méteres, vízszintes, köves, vízfolyásos szakasz következik. Itt hason csúszva haladnak, amíg el nem érik a második, hat méter mély aknát. Megismétlődik az első kötéllétrás ereszkedés „zuhanyos” élménye. Tágas járat következik, balra egy kürtővel, mely felett egy betömődött dolina van. A patak vize beszivárog a padozatba és eltűnik. A továbbiakban csak az a víz van, ami felülről csepeg és szebbnél szebb tavacskákat alkot. Jó 60 méter után, balra egy felfelé tartó oldaljárat, tágas terembe vezet. Itt sztalagmitek, sztalagtitek, oszlopok (sztalagnátok), drapériák kápráztatják el a képzeletet, a mennyezeten milliárdnyi, kisebb-nagyobb cseppkő függ a padlózaton pedig vastag rétegben kalcit-gyöngyök tobzódnak. Minden hófehér, sárga, barna és vörös árnyalatokban csillogtatja a beszivárgott agyagot és bauxitot. A képződmények érintetlenek voltak, itt még nem jártak vandálok. Gyémánt teremnek keresztelik az oldaljáratot, majd a főútvonalon tovább egy kb. 4 m magas terembe érnek. Úgy néz ki, itt a bejárható rész vége, a falon pedig feljegyzések vannak. Eddig juthattak el Handl, Czárán, Kessler. A helyet Feliratos teremnek keresztelik el, mert mészkőképződményekben nem túl gazdag, minden sáros, a falakra pedig a mennyezet magasságáig falevelek és szemét van az iszaphoz ragadva. Ez figyelmeztetés arra vonatkozóan, hogy nagyobb esőzésekkor a járat megtelik vízzel, ami aztán a padozaton át leszivárog az alsó, ismeretlen járatokba. Ezt a feltételezést nemcsak a látottak, hanem a később történtek is alátámasztották. A Handl barlang vakvölgyének vízgyűjtő területe kb. egy négyzetkilométerre becsülhető. A területre hullott nyári zápor nagy morajlással tört a kutató csoport lelki világára. Bent csak sejtették, hogy eleredt a zápor s mire a biztonságos Gyémánt termet elérték a Feliratos teremben már derékig ért a víz. Három órán keresztül tartotta őket fogságban a zápor vize. Miután leszivárgott a víz, visszatértek és egy drapéria mögött kis kerek lyukat fedeztek fel, melyen egy ember nem fért át , de talán kivéséssel a továbbjutást meg lehetne oldani. Ezzel az elhatározással a már leírt úton vissztértek a felszínre. Ragyogó csillagos ég fogadta őket, a rémületet keltő nyári zápornak már nyoma sem látszott. Azzal az elhatározással szedik fel a sátorfát, hogy még ebben az évben vissztérünk, vésünk és, ha lehet, továbbhaladunk.
A kedd délutáni összejöveteleink felízzanak: mindenki a tízfalusi Handl barlang továbbfeltárásáról álmodozik. Már látjuk is magunkat a Zichy-barlang második szifonjának túloldalán. A szervezés egyre konkrétabb formákat ölt és összeáll a második expedició csoportja, amely dolgozni és tovább hajtani megy Tízfalura. Az időjárást kémlelgetve végre megszületik az elhatározás: augusztus 19-24-ike között lesz a tábor.
Az indulás napján tízen (plusz egy) állunk a Nagyállomásnál elképzelhetetlenül nagy csomagokkal: hátizsákok, gázmaszk tokok, karbidlámpák, deszkák és lécek, kalapácsok, vésők és ki tudja mi minden más. Révtől, enyhe emelkedővel, jó 13 km-t kell majd cipekedni. Az Esküllőre vezető vízárok mellett haladunk, majd Doborcsány előtt a Gálosház-i völgyön érünk fel a dolinák közé a karsztplatóra. A főhadiszállás Gheorghe Praja juhász szegényes tanyája lesz. Ez 400 méterre lehet a barlang bejáratától. A Somogyi család a „tiszta" szobába, a többiek pedig a téli juhakol szénapadlására kerülnek. De kik is voltunk a csapatban? Elsősorban a kedves, tevékeny, fáradhatatlan Bordás Puju, a vékonyka fő-mókamester Kucserik Zoli építésztehnikus, Szalkay Zoli, Nagy Ferenc és Györfy Feri tehnikusok, Schütz Nóra és Nagy Ilona diákok, jómagam , no meg a „plusz egy". Ez nem volt más, mint a mindig mosolygó kis tini leány, a tizenöt éves diák, Kovács Csicsi. Még akkor szegődött hozzánk levarkahatatlanul, amikor Réven a Czárán utat javítottuk. Eleinte csak baj volt vele, de lassan-lassan hasznavehetővé vált. Csicsit mindig lehetett ugratni. Soha sem haragudott meg. Jócsaládból való, úrilány volt, de itt megtanult krumplit hámozni, mosni, főzni, lapátolni, cipelni. És megtanulta a természet határtalan szeretetét.
Másnap megkezdtük az előkészületeket a Feliratos teremben a mennyezet alatti „egérlyuk” kivésésére. Az állvány és a létra építéséhez szükséges anyagokat lecipeltük a barlangba és két csoportra osztottuk a férfi társaságot, akik vésni fogják a sziklát. Két tíz órás műszakot csináltunk, két órás váltással. A szabad váltás pihent, evett, aludt és ellátta a meteorológiai megfigyelést.
A környék babonáit és előítéleteit legyőzve, Praja Gheorghe a fiatalabbik idevalósi juhász, családos helybeli is lejött a terembe. Nagyon nagy segítségünkre volt, mert háromszor annyit tudott vésni, mint mi városiak. A vájat egyre csak bővült, kissé balra fordult, függőlegesen lefelé szélesedett. Eljött az a pillanat is, amikor Kucserik Zoli már átfért a lyukon. Ő érkezett meg először, fejjel lefelé ereszkedve az új terembe. Utána engedtünk egy meggyújtott karbidlámpát és vártunk. Eltelt pár perc amíg a meghatottságtól szipogó Zoli hangját meghallottuk:
- Gyerekek! Amit látok az olyan szép, hogy nincsenek reá szavak!
Egyenként átmásztunk abba a járatba, ahová ember még nem tette a lábát. Minden fehér volt, a padló tele csillogó kalcit gyöngyökkel, a falak mentén kristályvízzel telt szebbnél-szebb tetaratta-medencék, sztalagmitok és drapériák. Karbidlámpáink fényében minden kékesen csillogott. Kerülgettük a tavakat, egyre haladtunk. Egy nagyobb terembe értünk, ahova iszapos homok folyt be kivülről. Iszapvárnak neveztük el. A járat egyre szélesedett és lejtősebb lett. Meghajolva, négykézláb majd kúszva haladtunk tovább. Aztán már csak Zoli haladhatott előre, de ameddig a lámpája elvilágított csak ez a szűk, lapos járat látszott. A lábánál fogva húztuk lassan vissza. Nyilvánvalóvá vált, hogy még messze van a révi második szifon elülső oldala. De mint később kiderült, fáradozásaink 320 méterrel rövidítették meg az ismeretlent.
Mire visszaértünk a Feliratos terembe, már mindenki ott volt. Lányok-fiuk mind átbújtak az új járatba. Most már a teljes létszámú csapattal indulunk ismét neki a csodálat újonnan felfedezett birodalmába.Túl az Iszapváron egy kb. egy méter mély, másfél méter széles tavacska állja el az utat. Ezt csak a mennyezet egyik sziklájába kapaszkodva, átlendülve lehet átlépni. Már azt hittük, mindenki „átrepülte" az akadályt, amikor nagy csobbanás rázta meg a félhomályt. Mondanom sem kell, Csicsi ült nyakig a friss vízben. Az általános jókedvnek Bordás Puju vet véget :
- Na, gyerekek ne kakecoljunk sokat (ez volt a szavajárása)! Mindenki levesz magáról egy-egy száraz ruhadarabot és odaadja!
A művelet után Csicsit, akin minden nagy és feltűrt volt, még a jobb családból való madárijesztők is megirigyelhették volna.

Másnap Szalkay, Nagy Ferenc és Kucserik feltérképezik a barlangot:
Negyvenhét évvel ezelőtt itt feneklett meg a révi Zichy- és a tízfalusi Handl-barlang átjárhatóságának kérdése. Azóta érdembeli továbbhaladás nem történt."
A révi Zichy-barlang eddigi történetének utosó, virágzó szakasza az 1960-as évek közepére tehető. 1965-ben kicserélték a barlang felszereléseit vas- és vasbeton elemekre. Ekkor készült el a Sebes Körös felett a mai is álló vasbeton híd. 1969 május elsején adták át a barlang vadonatúj világítását. Ez sajnos alig három év alatt teljesen tönkrement a földalatti klimatikus viszonyok és a rendszeres karbantartás hiánya miatt.
Az új EKE történelmének első kiemelkedő Czárán-megemlékezése a Bihari Osztály nevéhez, illetve a második országos (Rév, 1993.) EKE táborhoz fűződik .
A tábor programjában tervként szerepelt: Táblaavatás a Zichy-barlangnál. Dukrét Géza elnök szervezésében augusztus 8-án a terv megvalósult. Kiss László és Egri Ferenc közreműködésével az emléktábla felkerült a barlang bejárata fölötti sziklára és minden pesszimista jóslat ellenére még ma is hirdeti a barlang felfedezőinek dicsőségét:
A barlang és környéke ma a lehető legelhanyagoltabb állapotban van. A bejárati vasrácsot széttörték, számtalan cseppkövet levertek, bent minden felszerelés sínylődik az idő vasmarkában. Úgy tűnik, mintha a dicső múltból csak a tizfalui Handl- és a révi Zichy-barlang átjárhatóságának gondolata maradt volna meg, de az is mély álomba szenderült. Ezt a szendergést próbálja megtörni kis csapata élén Juhász Viktor, nyugalmazott tanár, Rév díszpolgára, aki sokoldalú kulturális tevékenysége folytán a lelket is nemes magaslatokon próbálja tartani ezen részeken amellett, hogy most már lasan évtizedeken keresztül, önzetlenül és barátsággal támogatja turisztikatörténeti kutatásaimat.

Száz éve született a legnagyobb magyar botanikus: Soó Rezső 

Ebben az évben augusztus. 1-én ünnepeljük Soó Rezső születésének századik évfordulóját. A XX. század magyar- és közép-európai botanika-tudomány meghatározó, színes egyéniségének hatalmas tudományos teljesítménye az adatbázisok korában egyre jobban felértékelődik, élete és munkássága számos mérlegelés, méltatás és szubjektív kritika tárgyát képezte és képezi szinte napjainkig. Egy évszázad áll mögötte, melynek volt olyan időszaka, amikor úgymond többet dicsérték, csodálták és magasztalták, de olyan is, amikor mondhatni divat volt őt, szidni. Mindezeket környezetében, munkatársai és tanítványai körében hatalmas tudásával, kíméletlen kritikai érzékével, határtalan érzelmi gazdagságával, féktelen haragjával „vívta” ki. A nem közvetlen munkatárs, a magyar nyelvterületen belül, de mégis szakmai környezetének távolabbi részvevője és szemlélője, az életpályából hajlamosabb látni a maradandót, az alkotást, a tanítást és az iskolateremtő munka egyetemes értékét. Magam is ez utóbbiak közé tartozom.
Több mint egy évtizedes, főként diákkori levelezés után került sor személyes találkozásomra Soó Rezsővel 1977 nyarán Erdélyben, ahová húszévnyi megszakítás után érkezett újra „haza". Célja volt a gyermekkori és ifjúkori emlékek felkeresése, a szülőföldi botanizálás színhelyeinek a bejárása, újraélése, barátok meglátogatása, ugyanakkor búcsút venni szülei sírjától, szeretett városaitól Székelyudvarhelytől és Kolozsvártól melyekért mindvégig rajongott. Maradandó és botanikatörténeti szempontból felejthetetlen emlékeim közé sorolom azt a tíz napot, melyet, mint látogatásának szervezője, vezetője (néha elviselője) élveztem és kaptam.
Kolozsváron a botanikus Csűrös házaspár (Csűrös István és Csűrös-Káptalan Margit) lakásán volt az első találkozás, amelyen több erdélyi botanikus is részt vett (Gergely János, Kovács J. Attila, Szabó T. Attila, Váczy Kálmán). Az európai herbáriumok, könyvek, folyóiratok, a növénygyűjtés és a bélyeggyűjtés széles skálájú és aktuális megvitatatása után (Soó és Csűrös nagy bélyeggyűjtők is voltak) indultunk el hármasban (Soó Rezső botanika-professzor, Tímár Aranka gondozónő, Kovács J. Attila doktorandus) kelet erdélyi körutunkra: Torda, Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Tusnád, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Segesvár, Brassó városok és vadregényes tájak, az egykori botanizálások színhelyeinek (Maros-völgy, Bélbor, Békás-szoros, Olt-völgye, Tolvajos-Hargita, Sikasszó, Bucsin, Mohos, Pojána, Küküllők-völgye stb.) érintésével. Volt, amikor szállodában, volt amikor barátoknál, ismerősöknél szálltunk meg. Székelyudvarhelyen meglátogattuk a professzor egykori Bethlen utcai szülőházát (ma napközis óvoda), valamit a katolikus temetőben megkoszorúztuk szülei ereklyés síremlékét, Farkaslakán Tamási Áron sírjánál tisztelegtünk, Székelykeresztúron Petőfi körtefáját és az Orbán Balázs Gimnáziumot megcsodálva, édesanyám neuburger borát ízlelgettük. Nincs az a honismereti fórum és botanikatörténeti szeminárium-sorozat mely, versenyezhetne az utazás alatt előadott, megvitatott, kiértékelt tudósok élményanyagával. Utazásunk döbbentett rá, milyen fontos és meghatározó a tudományban, valakinek nemcsak munkáját de közvetlenül és közvetve személyiségét, világnézetét, hitvallását is megismerni. A száraz tudományos műveken túl, közvetlen ismereteket szerezni, barátságokat kötni és ápolni, eszmei genealógiákat feltárni.
Utazásunk alatt (Daciával) napokig folyt az előadás-sorozat a Soó által személyesen ismert botanikus-tudósokról: pl. E. Aichinger, Al. Borza, C. Burduja, J. Braun-Blanquet, Degen Á., F. Ehrendorfer, H. Ellenberg, C. C. Georgescu, Jávorka S., F. Margraf, Nyárády E. Gy., B. Pawlowski, E. Pop, E. Rübel, M. Ravarut, T. Savulescu, F. Stafleau, H. Walter, Zólyomi B. illetve egyes nagy magyar írókról: Bánffy Miklós, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Tamási Áron és mások. Hányszor találkozott velük, milyen a kinézetük, mik a szokásaik, legnagyobb érdemeik, hiányosságaik stb. Nem tudtam olyan kérdést felvetni, hogy adatok sokaságát ne zúdítsa rám az illető személyről. Közben kellemesen élveztük magunkat a bükkösök-fenyvesek tiszta levegőjű övében. Kelet-Erdély botanikai gyöngyszemeivel körülöttünk: erdélyi májvirág (Hepatica transsilvanica), telekivirág (Telekia speciosa), zergeboglár (Trollius europaeus), pirosló hunyor (Helleborus purpurascens), tőzegeper (Potentilla palustris), tőzegrozmaring (Andromeda polyfolia), fürtős lizinka (Lysimachia thyrsiflora), kukojza (Vaccinium vitis-idaea), mámorka (Empetrum nigrum), struccharaszt (Matteucia struthiopteris). Orvosi angyalgyökér (Angelica arhangelica), álarcos bogáncs (Carduus personnata), részegkorpafű (Huperzia selago), fenyves csengettyűke (Campanula abietina), vörös tüdőfű (Pulmonaria rubra), kereklevelű margitvirág (Chrysanthemum rotundifolium), erdélyi nyúlfarkfű (Sesleria heuffleriana), erdei nőszirom (Iris ruthenica) sugaras fejvirág (Cephalaria radiata), tűlevelű szegfű (Dianthus spiculifolius), sziklai dercefű (Gypsophyla petraea) és mások. Utazásunk a maga nemében botanikatörténeti és helytörténeti „posztgraduális kurzus" volt, melyen aktuális beszámolót kaptam a magyar és a közép-európai botanika helyzetéről, az egyes iskolák módszereiről, lehetőségeiről, stílusáról. Élvezetes, részben tanári beállítású jellemzései, éles kritikai meglátásai, értékelései egy életre elköteleztek a tudománytörténet igaz forrásainak a feltárása iránt, melynek egyenes útját épp az élő, művekhez és alkotóikhoz egyaránt kötődő személyes kapcsolat, megtapasztalás-megismerés képezheti.
Mindezek révén, Soó Rezső élete és munkássága számomra jól ismert és többször átélt regény, mérföldkő és örök példa is az alkotásra, fejlődésre, megmaradásra. Szakmai tevékenységét és életét több helyen saját maga is kifejtette (1978), ill. számosan még életében értékelték, néha messzemenő szubjektivitással. Ahogy távolodunk mindezektől időben, úgy világosodik meg egyre jobban tudományos hagyatéka, életének és viselkedésének motivációja, emléke a Keleti-Kárpátoktól az Alpokig, helye a magyar és az egyetemes tudományosságban és kultúrában.
Soó Rezső erdélyi születésű, saját elmondása szerint háromnegyed részben székely, negyedrészben örmény származású magyar botanikus, akinek egész életét és munkásságát a 20. századi magyar történelmi keret (sors) határozta meg. A monarchiában született Székelyudvarhelyen, tanult a régi román királyság alatt Kolozsváron, majd Budapesten és Berlinben (Collegium Hungaricum), dolgozott, mint adjunktus Tihanyban (1927-1929) majd, mint professzor Debrecenben (1929-1940), Kolozsváron (1940-1944), újra Debrecenben (1945-1954), később Budapesten (1955-1969). Ezek életútjának fontosabb állomásai, a Kárpát-medence és Közép-Európa nagy és kis térségei melyek felé sodorta a történelem, de melyeket saját maga is szívósan alakított. Szakmai vonalon, Borbás és Rapaics követőjeként az antikerne-"_riánus nemzeti irányt képviselte és annak a kiteljesedésén dolgozott. Baráti körével ahhoz a nemzedékhez tartozott, melynek kibontakozása Trianon után vallás- és osztálykülönbség nélkül egy célt ismert: megmaradni, összefogni, nyelvet, kultúrát megőrizni. Ezért volt ez a generáció az állandó bizonyítás, teljesítés kényszere alatt, melyet az akkori magyar kultuszminiszter gróf Klebelsberg Kunó igen nagyra is értékelt.
Mindvégig büszke volt származására: apja dr. Soó Rezső régi székely lófő család sarja, kinek nagyapja még gazdálkodó, de maga tehetséges ügyvéd, akit sajnos a kor betegsége a tbc fiatalon (34 évesen) visz sírba; anyja Madarász Irén, szintén székely származású, anyai nagyapja a 82. gyalogezred ezredorvosa, anyai nagyanyja Affiumi Irma Erzsébetvárosban letelepedett örmény családból származott. Számos jellemvonását természet- és művészetimádatát, gyűjtőszenvedélyét, szorgalmát és munkabírását, temperamentumát, leleményességét részben családi vonásokból eredezteti. Korán megözvegyült édesanyjával 1909-ben költöznek fel Székelyudvarhelyről Kolozsvárra nagynénjéhez (Óvár, Karolina tér), ahol előbb a lutheránus (szász) iskolában majd a híres Farkas utcai piarista gimnáziumban tanul. Mindvégig kitűnő tanuló volt, latin nyelvismerete és kitűnő emlékezete pedig iskolájában korán híressé tette. Itteni fiatal természetrajz tanára, Karl János pályaválasztásának igazi meghatározója, ő szeretette meg vele egy életre a természetet és a növényeket. Az első világháború után, a Trianoni döntés miatt Kolozsváron csak román egyetem működött, így kerül Soó 1921-ben Budapestre a Pázmány Péter Tudományegytemre és az Eötvös Kollégiumba, ahol tanári szakvizsgát tesz (1925) és doktori oklevelet szerez (Melampyrum monográfia, 1926).
Szakmai felkészülésének igazi kiteljesedését a berlini Collegium Hungaricum tagjaként éri el (1925-1927) a Berlin-dahlemi botanikai intézetben és botanikus kertben, a korabeli Európa botanikai Mekkájában. Ebben az időben ismerkedik meg nagy múltú botanikai iskolákkal, bejárja Európa országait és botanikai intézeteit, Egyiptomot, Anatóliát, Kaukázust, Közép-Ázsiát stb. Mestereinek tekintette a bécsi R. Wettstein-t, a svájci E. Rübel-t és a svájci-francia J. Braun-Blanquet-et. Hazatérve bámulatos tudományos pályafutás során lesz előbb a Tihanyi Biol. Kutatóintézet adjunktusa, a növénytani laboratórium vezetője (1927-1929), majd a debreceni egyetem Növénytani Tanszékének vezetője, ny. rk. tanára (1929-), ny. r. tanára (1935-), a BTK dékánja (1936-1937). 1940-ben a Magyarországhoz visszacsatolt kolozsvári egyetemen a növényrendszertan tanára, a Botanikus Kert és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Növénytárának Igazgatója (1940-1944). A háború után újból a debreceni egyetem tanára (1945-), a TTK dékánja (1951-1952), egy ideig a debreceni és pesti egyetemek tanára (1952-1955) végül az ELTE TTK Növényrendszertani és Növényföldrajzi Tanszéke és Botanikus Kertje igazgató professzora (1955-1969). Magánéletét tekintve, tanulmányai ideje alatt nyaranta rendszeresen haza látogat Erdélybe botanizálni még édesanyja halála után (1924) is, majd nagynénjével Tihanyba költözik (1927), ahol megnősül, feleségül veszi Gallé Ilona szigorló orvost (alföldi táblabíró lányát), akiben megértő, munkáját segítő hitvesre talál. Saját szavait idézve… „Életem legnagyobb szerencséje, hogy negyven boldog évet tölthettem e kivételes asszony mellett, aki társam volt és feleségem" (1978). Életpályája során Soó Rezső előadások sorozatát tartotta több európai egyetemen, a háború előtt (1939) fél évig Königsbergben volt egyetemi tanár, számos botanikai folyóirat alapítója és szerkesztője, botanikai társaság és kongresszus tagja és elnöke. A hallei német Akademie Leopoldino-Caroliniana tagja (1940), az MTA tagja (1947, 1951), a Biológiai Osztály elnöke (1952-1953), a Felsőoktatási Biológiai Bizottság vezetője (1952), kétszer kapott Kossuth-díjat (1951, 1954), a debreceni egyetem 70. születésnapján avatta díszdoktorrá (1973) majd Debrecen város díszpolgára lett (1979). Személyéről több mint ötven növényt neveztek el. Időszakosan rengeteg szakmai és tudománypolitikai tisztséget halmozott, melyeket elfogadott és részben óhajtott, de saját elmondása alapján, ezek csak az alkotómunkától vették el az időt és a későbbi nekrológot szaporítják. 1957-1964 között betegsége révén sok tisztségről lemondott és a későbbiekben csak tudományos munkásságának szentelte idejét.
Ha vázlatosan is de megpróbáljuk felvillantani Soó Rezső hatalmas munkásságának (26 könyv, 662 tudományos publikáció) fontosabb, maradandó eredményeit. Már ifjúkori munkáiban megnyilvánul alapos rendszerező-taxonómiai, monografikus hajlamú feldolgozásainak képessége. A Melampyrum, Rhinanthus, Consolida nemzetségek feldolgozása, a szezonpolimorfizmus kimutatása, hazai (Jávorka S.: Magyar Flóra) és nemzetközi (incl. Flora Europaea) rendszertani irodalmakban vált általánossá. A kosborféléknek (Orchidaceae) kezdetektől szerelmese volt és legjobb európai ismerői közé tartozott. Az 1928-ban, Lipcsében német nyelven megjelentetett Európa és Délnyugat-Ázsia orchideáinak kritikai feldolgozása c. közel 200 oldalas munkájával, kivívta magának az „orchidea-pápa" nevet és elindította azon „Orchidaceae" tanulmányokat, melyek során (R. Schlechter korai halála után) G. Kellerrel a Fedde c. (Berlin-Dahlem) folyóirat köteteiben (1930-1940) Európa, a Mediterrán térség, Ázsia és Afrika orchideáinak teljes revizióját dolgozzák ki. A Keller-Soó: Kritische Monographie c. idézett munka oly fontossá vált, hogy 1972-ben, Németországban újra meg kellet jelentetni. A hetvenes években Soó és munkatársai egyes nemzetségeket (Dactylorhiza, Epipactis, Ophrys, Orchis) további érdekes vizsgálatok tárgyává tették. A nemzetségekre ill. kritikus fajcsoportokra vonatkozó kismonográfiás rendszerező munkásságát (Salicornia, Ranunculus auricomus agg., Festuca, Pulsatilla, Sorbus aria agg., Fraxinus, Dianthus, Thymus, Erophila stb.) gyakorlatilag élete végéig folytatta, _és azokat beépítette a Jávorka Sándorral (1951), Kárpáti Zoltánnal (1968) írt növényhatározókba, valamint az élete főművének tekintett Synopsisba (1964-1980).
Jelentőset, maradandót és pótolhatatlan érdemeket szerzett a florisztikában is, különösen a Kárpát-medencei regionális edényes flóra feltárásában. Legendás terep- és fajismerete, jó emlékezete és irodalmi precizitása alapján új lelőhelyek ezreit tárta fel, elindította és szerkesztette a történelmi Magyarországra vonatkozó „Magyar Flóraművek" sorozatot (1937-1949), melynek kiadott hét kötetében feltárul a magyar táj flórájának megannyi sajátossága: A Mátra-hegység és környékének flórája (Soó 1937), A Tiszántúl flórája (Soó-Máthé 1938), A Székelyföld flórájának előmunkálatai (Soó 1940), A Mecsek-hegység és környékének flórája (Horvát 1942), A Bakony-hegység és környékének flórája (Rédl 1942), A Székelyföld flórája (Soó 1943), Az Erdélyi Mezőség flórája (Soó 1949). Mindezeket saját ill. munkatársaival és tanítványaival közölt számos tanulmányok és önálló kiadványok egészítenek ki: Nyírség, Sátor-hegység, Bükk, Hajdúság, Kolozsvár flórája stb. E kutatások megalapozásához, már fiatalon elkezdett (17 évesen) és konok kitartással élete végéig folytatott herbáriumi gyűjtések vezettek. Nagy gonddal és igyekezettel „preparálta” a préselt növényeket, melyeket tudományos dokumentumoknak, egyedi művészeti mintáknak tartott. Herbáriumának legnagyobb részét (mintegy 50 ezer példány) a kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület Növénytárának ajándékozta, melyet ma a kolozsvári Babeš-Bolyai Egyetem Botanikus Kertje őriz, kisebb részei a Debreceni Egyetem és az ELTE Botanikus Kertjében találhatók, az egykori budapesti tanszéki gyűjteményét pedig a MTM Növénytára őrzi. A florisztikához kapcsolódóan maradandóak a Kárpát medence reliktum és endemikus fajainak a feldolgozásai (1939-1942) ill. az általa elindított és munkatársai által folytatott részletes areálgeográfiai kutatások flóratérképezések, melyek révén a 20. század közepétől már tankönyvekben is tanítják a magyar flóra növényföldrajzi összetételét, a flóraelemek vizsgálata pedig fokozatosan beépült a florisztikai és vegetáció-kutatások eszköztárába. Florisztikai-taxonómiai ismereteit nemzetközi téren is érvényesítette: évtizedekig volt a „Flora Europaea” később az „Atlas Florae Europaeae"
regionális referense.
Soó Rezső nevéhez fűződik az első, eredeti magyar és nemzetközileg is elismert fejlődéstörténeti növényrendszer kidolgozása, mely az előbbi munkákhoz kapcsolódóan, a negyvenes évek végén került be a magyar felsőoktatásba, tankönyvformában pedig három kiadást is megért (1953, 1963, 1965). A szerző az ún. Cormophyta-ák evolúciós növényrendszertanát már korábban is számos új koncepcióval gazdagította, majd kidolgozta a virágos növények új fejlődéstörténeti rendszerét, mely megőrizve az Engler-rendszer egyes törzsfejlődési vonatkozásait, a későbbi Tahtadzsjan és Cronquist rendszerekkel mutat hasonlóságot (az Angiospermae monofiletikus származása, kiindulás a Polycarpicae-ből, de a forrtszirmuságot polifiletikusnak tekinti).
A Soó-féle rendszer és törzsfa eredeti megfogalmazásában a zárvatermő rendeket párhuzamos fejlődéssorozatoknak tekinti és fejlődési ágazatokba sorolja: I. ágazat: Polycarpicae-Rubiales, II. ágazat: Malvales-Solanales, III. ágazat: Rhoeadales-Asterales, IV. ágazat Caryophyllales-Fagales (Kétszikűek); V. ágazat: Alismatales-Poales, VI. ágazat: Arales-Pandanales (Egyszikűek). A rendszer későbbi módosításai során (1966, 1972) kiegészülve az Ehrendorfer-féle evolúciókutatások eredményeivel a következő alosztályokat rögzíti: I. alosztály Magnoliidae, II. alosztály Rosidae, III. alosztály Malvidae (Dilleniidae), IV. alosztály Caryophyllidae, V. alosztály Eucomiidae (Hamamelididae) (Kétszikűek); VI. alosztály Alismatidae, VII. alosztály Liliidae, VIII. alosztály Arecidae (Egyszikűek). Ezt a rendszert követték a múlt század második felében nemcsak a magyar, de egyes környező országok felsőoktatási programjai is, tekintélyesen emelve a magyar botanika nemzetközi hírnevét. Ugyanakkor a Soó-féle törzsfák ismeretében már könnyebb értelmeznünk és elfogadnunk az utóbbi évtizedek nagy rendszerezőinek újításait is (Tahtadzsjan, Ehrendorfer, Dahlgren, Thore).
Legnagyobb teljesítménye kétségkívül a vegetációtudomány, az egykori geobotanika és annak részterületeire (növényföldrajz, cönológia, ökológia) vonatkozik. Növényföldrajzi és fitoszociológiai szemléletét berlini (Collegium Hungaricum) évei alatt alapozta meg és németországi, svájci, baltikumi egyetemeken tett látogatásai során tökéletesítette. Élete végéig büszke volt fiatalkori német nyelven kiadott úttörő munkáira: pl. Kolozsvár geobotanikai monográfiája (1927) ill. A magyar puszta keletkezése (1926, 1929). Az elsőben visszatükröződik a Közép-Európai növényszociológia irányzathoz való korai kapcsolódás és e tudományterület kezdeti vajúdása, a második rögzíti azt a tételt, hogy a Magyar Alföld utolsó ősi természetes képe az erdős sztyep volt. Soó Rezső a magyar táj és növénytakaró teljes feldolgozásának nemzeti programját már Tihanyban meghirdette, majd első debreceni ciklusának kezdetén azt gyakorlatba is ültette. Célkitűzéséhez oly kitartóan ragaszkodik, hogy a továbbiakban nemcsak ez lesz évtizedekig munkásságának fő csapása, de munkatársakat, tanítványokat beszervezve nemzetközileg elismert botanikai iskolát teremt. Saját írása szerint... „Valóban szégyenletes lenne a magyarságra, ha a hazai Föld és növénytakarójának élettörvényeit mind idegeneknek kellene megoldani…Ezért tűztem ki – már úgy húsz évvel ezelőtt, még diákfővel, életcélul a Magyar Föld…geobotanikai szintézisének, a magyar növényföldrajz művelését…s talán egy munkás élet alkonyán megvalósítását" (1940), ill. „mégis a legfontosabb lépés: az ún. magyar növényszociológiai iskola megszületése, Rapaics Raymund úttörő, de idealisztikus, népszerűsítő munkái után, magam és munkatársaim kutatásai révén" (1978). A „Soó-iskola" legfontosabb tudományos hozzájárulásai közé tartozik többek között új botanikai szakfolyóiratok indítása, szerkesztése: „Acta Geobotanica Hungarica" (1936-1949), „Scripta Botanica Musei Transsilvanici" (1942-1945), Fontes Florae Hungaricae (1943-1944), Acta Botanica Acad. Scient. Hung. (1954-1972), Európa és Magyarország flóra és vegetáció-térképeinek a kiadása (1933, 1944), Növényföldrajz c. egyetemi tankönyv megjelentetése (1945 első kiadás), regionális vegetáció- és szociológiai kutatások publikálása, pl. A Balatonvidék vegetációjának ismerete (1929-1932), A Nyírség vegetációjának ismerete (1933-1939), Vasmegye szociológiai és florisztikai növényföldrajzához (1934), Növényszövetkezetek Sopron környékéről (1941), A Hortobágy növénytakarója (1934-1957), Közép-Erdély növénytársulásai (1949-1951), A pannoniai növénytársulások rendszertani áttekintése (1957-1963), A délkelet–európai bükkösök vegetációja (1964) és számos analitikus, regionális tanulmány, mely a későbbi nagy szintézisek alapköveit jelenítik meg. A negyvenes évek közepén legtöbb munkája Erdélyre vonatkozik: Mezőség, Sebesvölgy, Jádvölgy, Székelyföld, Radnai-havasok növényvilága. Hisz ahogy önmaga is nyilatkozta… „Az élet delelőjének négy legmunkásabb esztendejét töltöttem Erdélyben" (1949). Új felvételekkel kiegészíti, átdolgozza, és újra kiadja Kolozsvár és környékének növénytársulásait (1947).
A pannóniai vegetáció rendszeres feldolgozása (növénytársulások leírása, ökológiai jellemzése, térképezése) terén igen jelentős Soó Rezső szervező tevékenysége. Egyik legsikeresebbek, közé tartozik a 40 résztvevővel Vácrátóton a „Botanikai Kutatóintézetben és Természetvédelmi Park”- ban tartott „Növényföldrajzi térképezési tanfolyam" (1950. Augusztus. 21. – szeptember. 2), melyet Zólyomi Bálinttal szervezett, az MTA, FM és a TTM támogatásával. A szimpózium anyagát (183 oldal) Piszter Szaniszló jegyzőkönyvben rögzítette, és belső használatra sokszorosította 1951-ben. Az itt elhangzott előadások, módszertani ismertetések, értékelések, tanulmányutak és az azt követő szakmai viták meghatározóak voltak a magyar terepbotanikai kutatások folytatásában, a szakemberképzésben, Magyarország és a környező térség növénytársulásainak a fetárása, leírása, térképezése tekintetében és jelentősen hozzájárultak a magyar cönológia hőskorának a kibontakozásához. Ugyanakkor az egyes vegetációs munkái megalapozzák a hazai természetvédelem kibontakozását (pl. Bátorliget, 1953, 1955). A következő évtizedekben növényföldrajzi-fitocönológiai felfedezések sorozata tárul fel és kerül mondhatni naprakész rögzítésre „A pannóniai növénytársulások rendszertani áttekintése 1957-1963" címen. Könyvek, tanulmányok és térképek megjelentetésének sokasága jellemzi a pezsgő kutatómunkát. Lényegében a szimpózium hatására indul el „A Magyar Tájak Növénytakarója" c. Zólyomi B. szerkesztette sorozat (1957-1977) is melynek kiadott hét kötete (Őrség, Visegrádi-hegység, Gödöllői-dombvidék, Láprétek, Északi-Alföld stb.), a legjobban tükrözi a korabeli magyar tájegységek természetes és természetközeli növénytakaróját.
Munkásságának szintézise, főműve: A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve, I-VI, Akadémiai Kiadó 1964-1980. A hatalmas, hatkötetes 3700 oldalas munkát nemzetközi szaktekintélyek a világirodalom legrészletesebb mikroszisztematikai-cönológiai-ökológiai flóraművének tartják. Megvalósításán a szerző korábbi jegyzetei alapján kereken tíz évet dolgozott. Eredeti célja a Kárpát-medence cönológiai flórájának megírása volt, de a második világháború utáni politikai viszonyok közepette ez lehetetlenné vált. A kézikönyvben saját rendszerében minden magyarországi faj és infraspecifikus taxon kritikai tárgyalása után közli a társneveket, olykor a nehezebb csoportok és rokon taxonok határozókulcsait, virág és termésbiológiai, citotaxonómiai adatait (ploidia-szint), a taxon elterjedését, flóraelem jellegét, ökológiai sajátosságait (TFN-képlet), cönológiai viszonyait, néha gazdasági jelentőségét. Az egyes nemzetségek (genusok) anyagát bőséges irodalmi hivatkozások citálása teszi használhatóbbá. E kötetekben tehát Soó Rezső összefoglalja mindazt a tudást, melyet saját évtizedes tapasztalata ill. a modern kortárs magyar flóra- és vegetációkutatás a 20. század második feléig felhalmozott, hozzájárulva Közép- és Délkelet-Európa terepbotanikai információs rendszerének a gazdagításához. Munkájához hasonló vállalkozást nem igen találunk Európában. Valamennyire az E. Oberdorfer „Pflanzensociologische excursionflora" c. kiadvány közelíti meg, de Soó munkája sokkal alaposabb, gazdagabb, részletesebb, tulajdonképpen impozáns kézikönyv, cönológiai flóra. A kötetek megjelenése naprakész botanikai tájékoztatást ad, a kiegészítésekkel és pótlásokkal (pl. az 5. kötetnél 244 oldal) pedig állandóan frissíti az „adattárát" az újabb feldolgozások, szintézisek eredményeivel: ilyen pl. „A cönológiai rendszer módosítása" ill. „A harasztok és magvas növények cönoszisztematikai áttekintése" a 3. kötetben vagy „A zárvatermők (Angiospermatophyta, Magnoliophytina) új rendszerének áttekintése" ill. „Magyarország növénytársulásainak részletes (kritikai) rendszere" az 5. kötetben. Úgy véljük, hogy a „Synopsis" köteteiben nyilvánul meg a leginkább Soó ötletgazdag széles szakmai felkészültsége, eredetisége, összegező, általánosító képessége. A kézikönyv köteteinek megjelenését a nemzetközi szakirodalom jelentős méltatásban részesítette. A Taxon nemzetközi rendszertani folyóirat recenzense úgy jellemezte a munkát, mint „epoch making manual of taxonomy and geobotany" (1971, 20: 630), a szerzőjét úgy nevezte, mint... „Nestor of Hungarian and Central European systematics and phytosociology". A sorozat záró 7. kötet már Priszter Szaniszló munkája: benne a további kiegészítések, a flórakatalógus és a névmutatókkal 630 oldalon. Soó Rezső tudományos teljesítménye csak a nagy magyar botanikusok Kitaibel P., Borbás V., Jávorka S. munkásságával mérhető. Kézikönyve a magyar botanika nemzetközi tekintélyét messzemenően megnövelte. Felejthetetlen emlékeim közé tartozik, hogy a hetvenes évek elején a jassi és a bukaresti egyetemek professzorainak társaságában (E. Topa, I. Burduja, C. Dobrescu, Tr. Stefureac) olyan rácsodálkozást halljak, mint. „hogyan tudott egy ember egyedül ily nagyot alkotni?!".
A tudományos munkásságán túl, Soó Rezső kétségkívül az egyik legnagyobb magyar iskolateremtő egyéniség. Trianon után elsőnek írt tankönyvet az erdélyi magyar középiskolák számára (Növénytan, Minerva Rt. Kolozsvár, 1926). Évtizedekig nemzedékek sorait tanította a magyar felsőoktatásban, nevelte, képezte, részben nagy segíteni akarással, lendülettel, részben szeszélyes ingadozásokkal, melyek számos történet, anekdota és legenda (pl. „fitocézár") csírájául szolgáltak. Személyiségében tehetsége mellett óriási munkabírás és tenni akarás párosult. Visszaemlékezése szerint „…kisdiák korom óta rettenetes hiúság, becsvágy gyötört: minél többet tenni, alkotni, gyűjteni” (1975). Mindezekből következtetve az önmagától és tanítványaitól is néha túl sokat kívánó tudós, alkotómunkája során kortársaival számos összeütközésbe került és sok ellenséget szerzett magának. Mégis ahogy saját maga is vallja.„Ám mindennél többre tartom, hogy „iskolát" neveltem, közel 60 tanítványom lett biológuskutató, köztük 4 akadémikus (Zólyomi B., Máthé I., Ubrizsy G., Jakucs P.), 10 a tudományok doktora, 4 Kossuth díjas, számos kandidátus" (1978).
Azóta további munkatársak és tanítványok értek el kiemelkedő honi és nemzetközi eredményeket, kitüntetéseket, hoztak létre regionális iskolaműhelyeket és a tanítványok tanítványai is örvendetesen, megsokasodtak. A múlt század végén és ma is a magyar botanikus szakma vezető egyéniségei nagyrészt Soó munkatársak és tanítványok köréből kerültek ki. Akadémikusok: (Borhidi A., Fekete G., Juhász-Nagy P., Pócs T., Vida G.). Tudósok-tanárok (Balogh M., Borsos Olga, Csapody I., Draskovits Rózsa, Felföldy L., Horánszky A., Isépy I., Járainé Komlódi Magda, Kovács Margit, Lacza Júlia, Láng Edit, Pólya L., Priszter Sz., Simon T., Újvárosi M. és mások). A Soó-iskola kisugárzását a csonka Magyarország határai szerencsére nem tudták megállítani. Munkái, kézikönyvei mind a közlekedő edények széles körben elterjedtek különösen a délkelet-európai intézetekben. Így Erdélyben Kolozsváron az „iskola" egykori második központjában is tovább éltek a hagyományok és a múlt század második felében a Soó-iskolát közvetlenül Csűrös I., Nyárády E. Gy., és Nyárády A. személye és munkássága képviselte, később köréjük csoportosult, vagy velük kapcsolatban levő botanikai műhelyekben dolgozott további „közvetett" munkatárs és tanítvány (Csűrös-Káptalan Margit, Füzi J., Gergely J., Kovács A., Kovács J. A., Kovács S., Miklossy V. V., Papp S., Páll I., Pálfalvi P., Pázmány D., Rácz G., Rácz-Kotilla Erzsébet, Szabó T. A., Váczy K., és mások), kelet felé gazdagítva a magyar botanika művelőinek körét. Az ún „Soó-jelenség” (ambíció, hiúság) emberileg gyakori kellemetlenségek forrása volt. De maradandó pozitívuma, az alkotó gondolatok gerjesztése, közvetítése és megőrzése, a tények ismerete, az igazságérzet és tanítás, megannyi tudományos közösséget formáló tulajdonság, mely az egész magyar nyelvterületen bár időszakosan akadályozva is volt, mégis termékeny műhelyeket eredményezett, melyek a magyar botanika-tudomány és kultúra folytonosságát, sikerét és újabb esélyét biztosítják a 21. században is.
Soó Rezsőre emlékezve szólnunk kell még a műgyűjtőről és a mecénásról. Egész életpályája során igen jelentős bibliofil, műgyűjtő és filatelista tevékenységet folytatott. Könyvtárának alapjait első debreceni éveiben alapozta meg. Metszetes, illusztrált, dedikált és első kiadású példányokat gyűjtött. Kutatásaihoz kapcsolódott értékes szakkönyvtára, melyben jelentős helyet foglaltak el a középkori metszetes füvészkönyvek. Az írók közül nagy Ady rajongó volt, barátja volt Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Németh László. Gyűjteményéhez tartozott az Ady első kiadások közül az „Új versek” szignált példánya. Gyűjteménye féltve őrzött tételei még Waldstein és Kitaibel három fólió kötete, 280 színezett rézmetszettel, melyet az Országos Széchényi Könyvtárnak adományozott. Növénytani könyvtárának jelentős részét (50 teljes folyóirat-sorozat, több ezer különlenyomattal) az MTA Botanikai Intézetének, részben a MTM Növénytárának ajándékozta.
Korának második legnagyobb kisgrafika (exlibrisek, alkalmi grafikák) gyűjteményét hozta létre Európában. Gyűjteményével több kiállításon szerepelt. Sokáig a Kisgrafika Barátok Körének elnöke is volt. Gyűjtését Weiner Piroska dolgozta fel. Tevékenységét Szíj Rezső több helyen is méltatta (1966, 1979). A gyűjtemény nagyobb része (kb. 80.000 lap) az Iparművészeti Múzeumhoz került, a magyar szabad grafikai anyagok (pl. Rippl-Rónai, Zichy) a Déri Múzeumba, a külföldi grafikai gyűjtemény (japán, francia anyagok a 17-19. századból) a Szépművészeti Múzeumba. A 18 ezer darab duplum pedig a keszthelyi Balaton Múzeum örökségébe épült be.
Jelentős volt bélyeggyűjteménye (kb. 170.000-180.000 darab) melyeket motívumok és országok szerint rendezett. Kiállításokon aranyérmet is nyert velük. A motívumok közül büszke volt a legszebbekre: növény és állatvilág, folklór, régészet, kelet művészete, műemlékek, szobrászat, népművészet, színház-film stb. Nagyrészük A Bélyegmúzeumba, kisebb részük a Déry Múzeumba került. Kerámiából egyedülálló macskafigura-gyűjteménye volt (240 darab).
Az elmondottak rövid átfogó betekintést nyújtanak egy 20. századi magyar tudós életének és munkásságának fontosabb mozzanataiba, tevékenységének, személyiségének rejtelmeibe. A vázolt életpályája sajátos, egy huszadik századi (a monarchiából induló és a diktatúrában végződő) kis Kárpát-medencei történelem, tudomány-történet, magyar nemzeti honismeret, építőköve a magyar tudomány és kultúra egyetemes tárának. Soó Rezső szakmai teljesítménye becses elődeinek – Kitaibel P., Borbás V., Jávorka S. – méltó folytatását és kiteljesedését jelenti. Soó Rezső hatalmas munkásságával az európai élvonalba juttatta a magyar botanika hagyományos területét, szakmai kisugárzása az egész magyar nyelvterületen máig érzékelhető, élő-működő tudományos műhelyek formájában az egész Kárpát-medencében. Tudományos és iskola-teremtő tevékenysége a 20. századi nagy magyar tudósok (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szentgyörgyi Albert stb.) sorát gyarapítja. Színes egyénisége, temperamentuma számos konfliktus-forrása is volt. Mindezeken túl, ránk maradt, tovább él és életfilozófiája megmaradásunk záloga is: „minél többet tenni, alkotni, gyűjteni"!

SOÓ R., 1940, A Székelyföld flórájának előmunkálatai. – Magyar Flóraművek III. Inst. Syst.-Geobot. Kolozsvár, 146 p. 1 térkép.

SOÓ R., 1943, A Székelyföld flórája. – Magyar Flóraművek VI. Inst. Syst.-Geobot. Kolozsvár, 62 p.

SOÓ R., 1949, Az Erdélyi Mezőség flórája. – Florae Pannonico-Carpaticae criticae. VII. Inst. Bot. Debrecen, 125 p.

SOÓ R., 1978, Természetbúvár, műgyűjtő, mecénás. – Budapest 16 (8): 8-11.

A címbeli kérdés (Magyar-Kereszt ill. Magyarkereszt) mögött egy, az összetett szavak írásmódjával foglalkozó vitacikket lehet gyanítani, pedig most nem erről van szó, ugyanis Németországban valóban megtalálható mind a két kereszt.
Az „Ungarn-Kreuz" a donaueschingeni Fürstenberg-hercegi parkban található a Brigach baloldali sétánya mellett, az ún. Dunaforrástól mintegy 400-500 méterre. A keresztet a zombori származású Ferenz von Rónay kezdeményezésére és Max zu Fürstemberg herceg támogatásával állították a magyarok dunaforrásvidéki képviselői. Felszentelésére 1956. július 22-én került sor. Eredetileg a kereszt a déli harangszót és Hunyadi János grandiózus nádorfehérvári győzelmét idézte, de közben – a kereszt előtt olvasható információs tábla szerint – ma már az 1956-os magyar népfelkelésre, illetve az 1989-es hatalomváltásra is emlékeztet.
Fennállása óta a kereszt kétszer volt felújítva. A keresztet ma is rendszeresen ápolják Donaueschingen városa, a Fürstenbergek, valamint a Váci Baráti Társaság.
Az „Ungarnkreuz"-zal már egy kicsit bonyolultabb a helyzet. Ez Andernachban található, a Maria Himmelfahrt plébániatemplomban (nevezik még Liebfrauenkirchenek és Mariendomnak is). Ez a templom a XI. századból származik és a déli Rajnavidék egyik jelentős román stílusú temploma. Tagolását tekintve egy háromhajós bazilika. Nos ebben a templomban található az „Ungarnkreuz”, amiről Joachim Glatz ezt írja:
„Mûvészi rangja miatt különös érték a főoltár térségében az ún. Ungarnkreuz. A kifejezésgazdag feszület a XIV. sz. első felében keletkezett és a pestiskeresztek csoportjába tartozik. Krisztus elgyötört teste egy háromrészes ágkereszten_feszül."
Azt, hogy a kereszt miért viseli az „Ungarnkreuz" nevet biztosan nem lehet tudni. Tény azonban, hogy keletkezésekor már nagyon hosszú tradiciója volt a magyar keresztények körében az aacheni zarándoklatnak. Aachenbe minden hetedik évben keltek útra a zarándokok. Úgy indultak, hogy Péter és Pál apostolok ünnepén ott legyenek és láthassák a híres ereklyéket. Aachen annyira központi hellyé vált a magyarok számára, hogy Nagy Lajos már 1367-ben külön magyar kápolnát építtetett a városban.
Az aacheni zarándoklatok tárgyi bizonyítékai még Erdélyben is fellelhetőek az ún. zarándokjelvények formájában, melyeket egyik-másik erdélyi falu harangján találhatunk (Algyógy, Kalotaszentkirály, stb.).
Az is ismert tény, hogy a magyar zarándokok (és mások is) a jólismert útvonalon zarándokoltak, ami a rajnavidéki szakaszon Koblenz – Andernach – Bonn – Köln – Bergheim – Aachen volt. Az egyik stáció tehát Andernach volt. Így majdnem biztos, hogy az andernachi „Ungarnkreuz" mint olyan és mint elnevezés is ezekkel a zarándoklatokkal áll kapcsolatban. Kizárni még azt sem lehet, hogy ezt esetleg pont a magyarok hozták Andernachba magukkal.

Útvonal: Borsafüred - Sípálya (libegővel) - Asztal-nyereg (Stiol) - Gargaló-csúcs - Claii-csúcs - Ember-tető (vf. Omu) - Csicsa-csúcs (Cisia) - Putredu-nyereg - Coasta Neteda - Ünőkő (Ineu)-csúcs - Ineuţ-nyereg - Felső Lála-tó, Nagy Lála-tó - Lála-völgye - Gura Lala - Borsafüred.
Hossz: 22 km
Időtartam: 11 óra
Nehéz túra

Túravezetők: Raţiu Krisztián, Csiki Árpád

  Az EKE-rendezvény keretében szombatra egy sokat ígérő gerinctúra volt meghirdetve az Ünőkő 2279 m-es csúcsára. Bár előző nap fárasztó kiránduláson vettünk részt, 7 órára összeállt a csapat (15 fő) és jó időjárásban reménykedve elindultunk a sípályát kiszolgáló libegő felé, mellyel mindjárt 500 m szintkülönbséget nyertünk. Ekkor már felhőben jártunk és az Asztal tetőnyergében az eső is eleredt, erős szél kíséretében. Előkerültek az esőkabátok és a melegebb ruhák, de szerencsénkre, mire a menedékházhoz értünk a zápor elállt. Mégis bevonultunk a jól felszerelt faházikóba (sajnos, mint utóbb értesültünk, másnap délelőtt leégett) rendezni a szerelést, majd tovább haladtunk a Gargaló-nyereg felé, ahol rövid kapaszkodó után kiértünk a főgerincre.
Erős, hideg szél fogadott, mely a Gargaló csúcsán még fokozódott. A tetőről csodálatos látvány tárult elénk, beláttuk az előttünk álló gerincutat, melynek végén az Ünőkő csúcspiramisa tornyosul. Kemény emelkedők-ereszkedők következtek (rövid pihenőkkel) aztán egy meredek kapaszkodó után felértünk a csúcsra, melyen egy Krisztus-kereszt áll.
A tiszta időben messzire el lehetett látni: északra a Máramarosi havasok és az Erdős Kárpátok csúcsai, keletre a Szuhárd, délre a Kelemen havasok és a Nagy Hénye a relével, nyugatra pedig a Cibles hármas csúcsa, valamint a Radnai gerincek vonulata, hátul a Nagy Pietrosz, ez a körpanoráma volt a fárasztó mászás jutalma. Miután megfürdettük szemeinket a tájban, a Lála völgyébe ereszkedtünk, megcsodálva a havas legnagyobb tengerszemét, a Nagy Lála tavat.
Nagy beszélgetések az úton, fotózások és a sok szép havasi virág látványa tette teljessé élményeinket a hegység legszebb részeit érintő túrával.

Az Erdélyi Gyopár folyó évi első, 1-es számának 16. oldalán az olvasók „A szerkesztő megjegyzése" rovatban a viperamarás elsősegélynyújtásáról tudhattak meg néhány információt. Szükségszerű az ilyen típusú tájékoztatás, hisz számosan kirándulnak önök közül, így kis eséllyel ugyan, de találkozhatnak mérgeskígyókkal, mely véletlenül meg is marhatja önöket.
Fontosnak tartottam megírni e pár hozzászólást, mivel a szerkesztő által leírt elsősegélynyújtás pontos és használatos volt az 1960-as, 1970-es években, ellenben azóta, számos új felfedezés történt, így ismert, hogy egy ilyen típusú beavatkozás sokkal nagyobb kárt okoz, mint hasznot.
A kígyók nem a vadászterületük védelme érdekében folyamodnak a támadáshoz, ilyenről szó sincsen. Nem védik territóriumukat, hiszen a közte és az ember közti méret és erőkülönbség az egér-elefánt pároséhoz hasonlítható. Az ember fenyegetést, lehetséges predátort jelent a számára, így megpróbálja elkerülni közelségünket. Ritka találkozásnak számít, ha egy kiránduló napon sütkérező kígyót lát, mely el sem mozdul az útjából. Csak egy még fel nem melegedett kígyó, vagy egy beteg egyed lehet az, melyet esetleg megfigyelhetünk így pihenni. A kígyók rendkívül jól érzékelik a kis rengéseket, így egy bakancs koppanására már biztos rejtekhelyre menekülnek. Ha véletlenül mégis találkoznak eggyel, nem szükséges bottal ijesztgetni, elegendő ha párszor a földre dobbantanak és az állat már el is menekül.
Marás igen ritkán fordul elő, és ha igen, az vagy egy szerencsétlen véletlen következménye (pl. rálépünk vagy rátenyerelünk a viperára), vagy amint a szerkesztő példájából is olvashatták, szakavatatlanok kézbefogják. Ha egy ilyen baleset bekövetkezik az áldozatot minél előbb kórházba kell szállítani. Mára a legtöbb kórház rendelkezik ellenszérummal így a kritikus esetekben (és kimondottan csak akkor!) ilyen típusú elsősegélyben is részesülhet a páciens. Ellenszérum már több külföldi cégtől is megrendelhető, és bárki által megvásárolható, ellenben ennek terepen való használata nem ajánlott. Az ellenszérum ló vérsavóból készül, szérummérgezés léphet fel, melynek a mérgezésnél károsabb hatásai vannak. A baleseteknek csak kis százaléka halálos, mivel legtöbbször a marás elriasztó jellegű (kevés vagy méreg nélküli).
A kígyóméreg enzimek, peptidek, fehérjék és víz keveréke. Több hatóanyaga van, melyek százalékos eloszlása fajokra, sőt állományokra jellemző: neurotoxinok (idegrendszert, ideg-izom kapcsolatokat károsítók), haematotoxinok (vörösvértesteket károsítanak), cytotoxinok (vérsejt és szövetroncsoló hatásúak), coagulánsok (véralvadást idéznek elő), emésztőenzimek, stb… Ennek megfelelően az egyes marások tünetegyüttesei is különbözőek. Itt csak két faj (a keresztes és a homoki vipera) mérgének hatásairól és marásának kezeléséről írnék néhány szót, hisz legtöbben hazánkban kirándulnak.
Mindkét faj mérge legnagyobb százalékban haematotoxinokat tartalmaz. A fognyomok közvetlen közelében és az illető végtagon okoznak jól látható tüneteket. Percek alatt vérömlenyek, sötétlilás elszíneződés jelentkezik a méregfogak bejutási helyének közelében, majd az érintett végtagon duzzanat (ödéma) alakul ki, mely helyi vagy nagyobb kiterjedésű lehet. Az erek kitágulnak, és a vérnyomás lecsökken. Gyors véralvadás következik be. A mart helyen sajgó fájdalom jelentkezik, ezt fejfájás, szédülés, hányinger, hasmenés láz és a nyirokcsomók duzzadása követheti.
Nincs egy teljesen elfogadott séma a kígyómarások ellátását illetően. A méreg 50 %-a 15 perccel a marás bekövetkezte után felszívódik, ezért lényeges a gyors és szakszerű beavatkozás, és kerülni kell a pánikot. A szakemberek két csoportra oszlanak az elsősegélynyújtást illetően, ellenben az első módozatot már sokan kimondottan károsnak tartják.
I. A marás helye fölött 10-15 cm-el egy szorítókötést kell elhelyezni, melyet 10 percenként ki kell lazítani. Csak a vénás keringést kell gátolni, de a pulzus érezhető kell legyen. Így lelassíthatjuk a méreg elterjedését. A régen használatos elsősegélykor a sebet a végtag hossztengelyével párhuzamosan (keresztbe vágva inakat, izmokat károsíthat), előző fertőtlenítés után, mélyen felvágták, és masszírozással bőven kivéreztették. Kimondottan tilos a seb szájjal való szívása, hisz kisebb sérülések mindig előfordulnak a szájnyálkahártyán. Ennél sokkal hatásosabb egy méregelszívó (Venom extractor) használata. Ez egy kis vákumpumpa melyet a foghelyekre kell helyezni, majd megszívni. Így a méregnek akár 70 %-a is eltávolítható. Számos kutató ellenzi e módszerek használatát, hiszen nagymértékű szövetkárosítást idézünk elő, így megnöveljük a szöveti elhalás (nekrózis) arányát. Borogatást is helyezhetünk a végtagra, és magas láz esetén valamilyen lázcsökkentő adagolása is elvégezhető, habár ebben is igen eltérőek a vélemények.
II. Egy másik fajta elsősegélynyújtás, mely jelenleg a legelfogadottabb, teljesen ellenzi a drasztikus fizikai beavatkozásokat. Bizonyították, hogy a méreg nem annyira a vér, mint inkább a nyirokrendszer útján terjed. Ennek megfelelően az érintett végtagra nyomókötést kell tenni, sínbe kell helyezni és jól befáslizni, akár egy ficam esetén. A kötés valamilyen rugalmas anyagból kell legyen. A fáslizást lentről-felfele, a marás helye fele, kell végezni úgy, hogy a lehető legnagyobb területet befedje. A beteget amennyire csak lehet mozdulatlanul kell tartani. Kart ért marás esetén a kezet fel kell kötni, majd a beteget le kell ültetni. Törzset ért maráskor nyomást kell gyakorolni a sebre, de a mellkas mozgását nem szabad akadályozni.
Egyik módszer sem nyújt gyógyulást, a beteget minél előbb kórházba kell szállítani!
Ajánlanám, hogy a kígyófogást hagyják a szakemberekre, ne próbálkozzanak megfogásukkal, és olyan területeken ahol mérgeskígyók élnek, hordjanak bakancsot és hosszúnadrágot. Így elkerülhetik a balesetet.